Továbbra sem dőlt el, hogy a Kerekmezőn jövőre megnyíló, új iskola önálló intézmény lesz-e vagy a SZIA része. Az igazi kérdés persze nem az, hogy formálisan leválasztják-e, hanem hogy tud-e másmilyenné válni, mint a meglévő iskola. Mert igény, az volna rá – méghozzá elég sokféle.
Akik már hosszabb ideje látogatják a blogot, tudják, hogy némely posztom – a saját véleményem kifejtésén túl – azzal a provokatív céllal is íródik, hogy az olvasók állást foglaljanak az aktuális ügyben.
Nos, ez még sosem sikerült olyan hatásosan, mint a két szomszédos iskola viszonyát taglaló szösszenettel. A poszthoz (és megosztásaihoz) érkező hozzászólások azonban nemcsak mennyiségükben múlták felül a korábbiakat,
a kommentekben (és e-mailekben) ugyanarról a szövegről
markánsan különböző vélemények fogalmazódtak meg.
Az ominózus írás kétségtelenül tele volt fajsúlyos állításokkal, hiszen mégiscsak Budakeszi egyik legnagyobb problémakörét feszegettem, de arra nem számítottam, hogy az érvelésem néhány eleme gyökeresen ellentétes reakciókat szül.
Itt most nem az olyan kijelentésekre kell gondolni, hogy a SZIA felső tagozata elég jó-e egy ott tanuló gyereknek, mert erről egyénileg bárhogyan lehet vélekedni, attól függően, hogy milyen az egyszeri diák vagy szülő konkrét, személyes tapasztalata.
Amikor azonban az a kérdés, hogy káros-e a SZIA negyedikeseinek harmadát évről-évre lehalászni, akkor a hozzászólók egy része ugyanazt a jelenséget tartja természetesnek és kezelhetőnek, amit a másik részük problémásnak és önállóan megoldhatatlannak – már részben a saját világképe, látásmódja alapján is.
Ha pedig rátérünk a nagyobb, rendszerszintű kérdésekre, például hogy megoldaná-e a SZIA gondjait, ha a Prohászka elsőtől elindítaná az osztályait, és egyáltalán, ez tényleg a Prohi dolga-e, akkor a kommentekben egyre inkább
a különféle nevelési elvek, irányzatok
és világnézeti különbségek sejlenek fel.
(Az olvasókat rekordgyanúsan megosztó felvetésemben az egyház és a Prohászka vezetőinek erkölcsi felelősségét firtattam, aminek kapcsán – tisztelet a kivételnek – pro és kontra egyaránt az érzelmi reakciók kerültek túlsúlyba.)
A köznevelés témájában ráadásul egyáltalán nem két pólusba rendeződnek az álláspontok (gondoljunk csak a számtalan, alternatívnak címkézett pedagógia rendszerre), és nem köthetőek kizárólagosan egy-egy világképhez vagy ideológiához.
Ha a szülők között szóba kerül, hogy mit tehetne a SZIA az elvándorlás ellen, csak úgy – világnézetektől függetlenül – röpködnek az ötletek irányultságokról és módszerekről, szóval mindarról, ami jelenleg nincs meg az általános iskolában.
Aki Budakeszin akár csak szőr mentén is foglalkozott a SZIA ügyével, annak nem lehet meglepetés, hogy
a szülők igényei az oktatással kapcsolatban annyira sokfélék,
hogy azokból jóval több iskolát is lehetne alapítani.
Innen nézve a Kerekmezőn készülő épület átadása előtt szűk egy évvel az érintetteknek (szülőknek, tanároknak, oktatási és városvezetőknek) nem elsősorban arról kéne beszélgetniük, hogy az új iskola önálló intézmény legyen-e vagy a szegregációs spirálba került SZIA újabb telephelye.
Ehelyett már régóta azt kellene vizsgálniuk, hogy merre lehet kitörni a jelenlegi helyzetből. Milyen profilokkal kellene bővíteni a helyi oktatást ahhoz, hogy a szülők ide írassák be és minél tovább itt tartsák a gyermekeiket. Milyen pedagógiai kezdeményezések és újítások férnének meg egymás mellett, illetve állami fenntartásban. (Mert vannak ilyenek, nem kötelező mindenhol ugyanazt a központi tanrendet nyomni.)
Budakeszin már most is kb. 1200 általános iskolás korú gyermek él, és egyre többen lesznek, ilyen sok tanulóval akár négy önálló, saját pedagógiai programmal rendelkező műhely is életképes lenne. A kulcskérdés tehát inkább az, hogy
a szülői igények alapján milyen tagozatokkal
és/vagy modern pedagógiai módszerekkel lehet
negyedik után is helyben tartani a tanulókat.
Merthogy a SZIA megmentéséhez ez kell: ha a Prohászka majd egyszer el is indítja az elsős évfolyamát, az csak a budakeszi gyerekek 20-30%-át tudja befogadni, a többieknek – megfosztva a motivált tanulók egy részétől – maradna a jelenlegi iskola.
Márpedig ha a döntéshozók elismerik az iskolák közösségépítő és -megtartó funkcióját, és csökkenteni akarják a be nem iratkozók és elvándorlók arányát, akkor egy ilyen (szakmai tanulmányban is megerősítetten) igényes szülői közönségnek több választási lehetőséget kell nyújtaniuk, mint a mostani felállásban.
Budakeszin annyiban is más a helyzet, mint országosan, hogy itt elérhető közelségben vannak nagyon jó általános iskolák, így a családok valódi (fogyasztói) döntési helyzetben vannak: magyarán
elviszik a gyerekeiket, ha a helyi iskola
nem hozza az általuk elvárt színvonalat.
Először tehát a különböző, a szülőknek is vonzó irányokat, profilokat kellene tisztázni, és csak a következő lépés, hogy ezeket miként lehet vagy kell intézményesíteni. Ez nagyban függ attól, hogy az igények csak különféle, egymással összeegyeztethető tagozatokra (irányultságokra) vagy különböző pedagógiai programokra (módszerekre) merülnek-e fel.
Az önálló intézmények előnye elsősorban a szakmai függetlenség és kohézió, azaz hogy nem kell sem a fenntartó felé, sem az iskolán belül a kicsit is másként gondolkodókkal napi szinten konfrontálódni, hanem mindegyik vonalnak megvan a maga iskolája.
A harmincezres lélekszámú Budaörsön például öt intézmény szolgálja ki a lakosságot, a feleakkora, de járásközponttá fejlődő Budakeszin még mindig csak egy óriásiskola van. Mégsem ez jelenti a települési oktatás fő problémáját, hanem hogy hogyan tudják életben tartani az örvénybe került SZIÁ-t. Ehhez pedig
mélyreható és többirányú pedagógiai újításokra
lesz szükség, nemcsak egy új, impozáns épületre.
