A kivételes gimnázium tömegesen halássza le a jó tanulókat a szomszédos általános iskola negyedikesei közül. Több mint húsz éve látszik, hogy ezzel milyen károkat okoznak, eddig mégsem tettek ellene semmit. Nemsokára kiderül, hogy szándékukban áll-e. 

A budakeszi általános iskolások félidei elvándorlása leginkább a helyi katolikus gimnáziumnak köszönhető. Az utóbbi hat évben a SZIA tanulóinak harmada sétált át az alsó tagozat befejezése után a Prohászkába, ahová így a diákok többsége a településen belülről érkezik.

Ez gyakorlatban a negyedikes osztályok megtizedelését jelenti, amelyeket aztán kényszerűen össze kell vonni. A létszám csökkenését ráadásul nemcsak a prohis exodus okozza, hanem azoknak a gyerekeknek a kimenekítése is, akiket a szüleik meg szeretnének kímélni egy leválogatás utáni felső tagozattól.

A Prohászka egyébként nem tesz mást, mint az összes nyolcosztályos gimnázium: idejekorán lehalásszák a jó tanulókat az általános iskolákból, megelőzve ezzel a többi középiskolát. A különbség a mértékben van, mert amíg vidéken átlagban 3%-os, a fővárosban 6%‑os az ötödik évfolyamot megelőző iskolaváltási arány (amit többségükben simán elviselnek az ottani sulik), addig

Budakeszin szinte mindegyik osztályközösséget szétveri
a negyedik után távozók átlagosan 40%‑os aránya.

E jelenség már önmagában is szegregációt eredményez a jobb tanulóitól éves rendszerességgel megfosztott SZIÁ-ban. Tetézi a bajt, hogy azok a szülők, akik eleve nem a Prohit célozzák meg a gyermeküknek, előrelátóan még az első osztály előtt lemondanak a helyi általános iskoláról, és máshová iratkoznak be.

Ez a fajta kiválasztódás sem válik a SZIA hasznára, hiszen éppen olyan családokról van szó, akiknek fontos a tartós, nyolc éven át biztosított minőségi oktatás, az ilyen igényeikkel (és a gyerekeikkel) pedig felfelé húzhatnák az iskola színvonalát.

A Prohászka elszívó hatása tehát az alsó tagozat összetételét is befolyásolja, és ezzel együtt azt is, hogy ott milyen típusú, szemléletű pedagógiai munka folyjon. Méghozzá két, egymással némileg ellentétes elvárás felől közelítve.

Egyrészt a motivált, rendezett családok be nem íratott gyermekei miatt

arányaiban már az alsó tagozaton is
több a speciális nevelést igénylő tanuló,

akiknek a felzárkóztatása magában is embert próbáló feladat. Másrészt a diákok fele az alsó tagozat végén a Prohit célozza meg, őket a negyedik év felére fel kell készíteni a számukra első és nehéz felvételi vizsgákra – valamint a katolikus gimnázium szellemiségére.

Az utóbbi különösen azért fontos, mert a Prohászka egyházi fenntartású iskolaként a felvételi eredménytől függetlenül, szabadon dönthet a szerintük (világnézeti vagy egyéb okból) be nem illeszthető tanulók elutasításáról.

Emiatt az alsóban – az érdekelt szülők, a tanítók és a gimnáziumi tanárok közötti kapcsolatokon keresztül – markánsan jelennek meg az Prohi felől érkező érték- és szokásrendi elvárások, mintegy informális pedagógiai programként.

A diákok eredendő, „természetes” szelekciója és a meghatározó szellemiség következtében

a SZIA alsó tagozata a Prohászka előkészítő, kvázi szatellit
intézményeként működik, amelynek a végén a fel nem vett
gyerekek egy szegregált felső tagozaton találják magukat.

A jelenlegi felállás nyertese a budakeszi gyerekek harmada, akiket felvesznek, és maga a gimnázium, amelyik az elkötelezett családok jó képességű gyermekeinek kiválasztásával biztosítja a magas színvonalat.

Vesztes viszont a többi kétharmad, akik valamilyen formában hátrányt szenvednek a SZIA vergődésétől. A gyerekek, akik elsős koruktól naponta utaznak valamelyik másik település iskolájába. A speciális nevelési igényű alsósok, akikre nem jut elég energia, mert a többieket három és fél év alatt kell vizsgakészre tanítani. A negyedik végén elmenekülők, akik csak azért kényszerülnek iskolát váltani, mert az osztályukból leléptek a jobb tanulók, a barátaik. A maradók, akik egy problémás diákokkal feldúsult felső tagozaton ragadnak. És vesztesek a pedagógusok, akik a mindezen hátrányokkal érintett gyerekek gondjait napi szinten próbálják kezelni.

A meglehetősen aránytalan helyzetet a SZIA minden igazgatóváltásakor előkerülő pedagógiai megújulások egyike sem tudta érdemben befolyásolni, és ez nem várható a jövőben sem, ha az alapproblémát nem orvosolják. Ebben az ügyben tehát nem az a feladvány, hogy mit tehet a SZIA, hanem hogy mit kellene tennie a Prohászkának. Már csak azért is, mert

a gimnáziumi „túlhalászás” káros következményei
huszon-egynéhány éve ismeretesek,
és váltak idővel egyre súlyosabbá.

Voltak évek, amikor úgy próbáltak gátat szabni a jelenségnek, hogy a felvehető létszám felében maximálták a budakesziek számát, ez azonban még így is a SZIÁ-sok negyedét vitte el, és később nem is tudták tartani.

A másik kézenfekvő lehetőség a Prohászka saját 1-4. évfolyamának az indítása, amire eddig csak úgy lett volna lehetőség, ha a gimnázium a Forfa-épületet veszi át. Ennek a megoldásnak több hátulütője volt, mint előnye, kezdve az abban lévő sok egyéb, a SZIÁ-t kiszolgáló helyiséggel (ebédlő, konyha, tornatermi öltözők), és befejezve az egész komplexum tarthatatlan műszaki állagával.

De most, pontosabban majd az új iskola átadásával végre újabb esély kínálkozik a Prohászka lefelé bővítésére. A Forfát ugyanis az állami támogatás fejében kötelezően el kell bontani, és ezzel

a Batthyány utcai oldalon felszabadul egy olyan telekrész,
ahová korszerű tantermeket lehet építeni.

Minthogy az állam és a tankerület a kerekmezői intézménnyel, valamint a SZIA járulékos beruházásaival (szükséges Forfa-helyiségek pótlása) alaposan ki fogják költekezni magukat, nem valószínű, hogy a belátható időn belül központi pénz jut egy újabb iskolai szárnyra.

A Prohászkát fenntartó egyháznak azonban lehetnek ilyen forrásai, és feltehetően a Klebelsberg Központ, illetve az önkormányzat is partner lenne a további férőhelybővítésben.

Amire égető szükség lenne, mert az új iskolával egyáltalán nem keletkezik új férőhely, csak a Forfa és a zeneiskolai termek kiváltására kerül sor. Így a budakeszi általános iskolás korú gyerekek közül kb. 200-nak még mindig nem jutna hely – ha esetleg majd ide szeretnének járni.

Ebben a helyzetben legelőször arra kellene választ kapni, hogy az egyház és a Prohászka vezetői szeretnének-e változtatni a többi gyerekre nézve hátrányos gyakorlaton. Hoznak-e áldozatot azért, hogy a kivételes gimnáziumban

ne csak odabent végezzék áldásos tevékenységüket,
hanem a falakon kívül se okozzanak akkora kárt,
amit a szomszédos iskolában nem képesek kezelni.

Egy keresztényi küldetésű intézményben ez elsősorban morális kérdés.