Iskolai elvándorlás máshol is létezik, de Budakeszin elképesztő méreteket öltött. Ebben a léptékben a szülői motivációkból már társadalmi hatás kerekedik: egy óriási, falusi iskola a nívós budai kerületek tőszomszédságában.
A főváros környékén a folyamatos népesség-növekedés miatt évről-évre egyre több elsős kezdi meg az iskolát. Lehetnek eltérések területenként, korosztályonként, de ez a mennyiségi nyomás minden agglomerációs település minden intézményét érinti valamilyen mértékben.
Budakeszi egyetlen általános iskolájában, a SZIÁ-ban is 6-7 első osztályt indítanak, amelyekből nyolcadikra csak 3-4 marad. Hogy ez tanulói létszámra, illetve az elvándorlás arányára nézve mit takar, arról a központi oktatási nyilvántartásból öt évre visszamenőleg megküldött adatok nyújthatnak a valóshoz közelítő képet:
(A kimutatás azért nem lehet tűpontos, mert a demográfiai hullámzások kiegyenlítéséhez öt-hat korosztály teljes idősoros adataira lenne szükség, azaz 13-14 év értékeire. Az itt használt, hatévnyi adatok tehát pár százalékos eltérést mutathatnak, de a tendenciák mind a korosztályos, mind az átlagolt eredményekben így is kirajzolódnak.)
A fenti diagramból több olyan megállapítás is tehető, amit alátámasztanak az egy-egy korosztályra jellemző adatok (az eredeti táblázat eszerint módosított formájában az átlósan azonos színű mezők).
Az elvándorlás egy egészen kicsi, évi egy-két százalékos mértékben már az alsó tagozaton jelentkezik, de a legutóbbi években mérséklődött, a nullához közelít. A negyedik osztály után viszont óriáslépésben, 39%-kal (korosztályos átlagban 53 fővel) csökken a létszám. Budakeszin köztudott, hogy
ezeknek a gyerekeknek a zömét az általános iskolával
szomszédos katolikus gimnázium, a Prohászka veszi fel.
Összehasonlításképpen ugyanez az iskolaváltási érték még a nyolcosztályos gimnáziumokkal legjobban ellátott fővárosban is csak 6%-os. Az ötödik osztálytól felfelé már többen távoznak, mint az alsóból, főleg amikor a hatosztályos gimnáziumokra lehet váltani.
Mint látszik, a teljes elvándorlásról a Prohászka csak legfeljebb kétharmad részben tehet, a nyolc- és hatosztályos gimnáziumi felvételiken túl a diákok további 13%-a hagyja el az iskolát időközben.
De ne feledkezzünk el azokról sem, akik a diagramokon nem látszanak. A népességi adatok alapján a budakeszi lakóhelyű gyerekek 10%-át már eleve nem a helyi iskolába íratják be.
Nos, eddig tartottak a tények, a továbbiakban a jelenség eredőiről csak véleményt mondhatunk. A tendenciákat közvetlenül értelmezve nézve úgy tűnik, hogy
a budakeszi szülők több mint fele a SZIÁ-t
elemi (alsó négy évfolyamos) iskolának tekinti.
Ezidáig sajnos nem készült vagy nem kapott nyilvánosságot olyan felmérés, amely vizsgálta volna, hogy ez a szülői attitűd milyen tapasztalatokból vagy előítéletekből táplálkozhat, mik a krónikus elvándorlás mélyebb okai, illetve mi lehet az ellenszere.
Pedig érdemes alaposan szemügyre venni egy olyan iskolát, amelyet az első négy osztály után folyamatosan és összességében kiugróan nagy arányban hagynak ott a tanulói, illetve elég sokan már eleve elkerülnek.
Nemcsak a pedagógus-szakmai tanulságok reményében célszerű kutakodni, hanem a családok százait és a közösség szövetét érintő következmények miatt is. Az ilyen – kvázi szociológiai – elmélkedéshez kicsit vissza kell térnünk az agglomerációs növekedés sajátosságaihoz.
Ezekre a településekre és iskoláikra nemcsak a poszt elején említett mennyiségi nyomás nehezedik, hanem annak minőségi összetevői is. A beköltözési és egyben városiasodási folyamat ugyanis szinte minden esetben
a korábbi, falusias társadalmi szerkezetre épül rá,
és mintegy széthúzza a település szociális (iskolázottsági, munkaerőpiaci és jövedelmi) összetételét. A fővárosi agglomeráció sűrűjében emiatt jóval heterogénebb a lakosság, mint a budai kerületekben vagy a nagyvárostól jóval távolabb eső falvakban.
Ez a széles spektrum egyben sokszínű elvárásrendszert is jelent a szülők részéről az oktatási intézmények felé. Nyilvánvalóan mást igényel a paletta egyik végén a több diplomás középvezető, mint a másik végén a jó esetben érettségizett melós.
Azt is látni kell, hogy bitang nehéz falusi alapokon olyan városi igényű iskolát csinálni, amely meg tud felelni egy ilyen közösség teljes keresztmetszetének. Van, ahol sikerül, és van, ahol nem. De ahol nem, és
az iskola nem tud megfelelni a diplomás szülők elvárásainak,
ott a képzettebb rétegekből máshová fogják vinni a gyerekeiket. Egészen egyszerűen azért, mert ők eleve tudatosabbak és motiváltabbak ebben a kérdésben, és megvan hozzá a képességük és lehetőségük, hogy a messzebb fekvő, de jobb vagy jobbnak tartott iskolába járassák a csemetéiket.
Az egész jelenség, ha átlép egy mértéket, és számottevővé vagy tömegessé válik, el kezd hasonlítani egy szociológiában és urbanisztikában ismert folyamatra, a spontán szegregációra. Ezt a kifejezést ott természetesen területi alapon használják azokra a településekre, ahol a jól körülhatárolható társadalmi réteg(ek) elvándorlása valamilyen szociális vagy etnikai elkülönülést és beszűkülést eredményez.
Nagy valószínűséggel valami hasonló zajlik a SZIÁ-ban is, csak nem térségi, hanem intézményi szinten. Mert az behatóbb vizsgálatok nélkül is sejthető, hogy a be nem íratott gyermekek és a kiiratkozó diákok a helyi közösség tanultabb rétegeiből kerülnek ki, és az iskolában végül
feldúsulnak a rosszabb körülmények közül érkező,
komolyabb pedagógiai igényű tanulók.
A SZIA létszámadataiból alapos okkal feltételezhető, hogy a felső tagozaton már egy megvalósult szegregációról beszélhetünk.
