Játszóterező családok, kutyasétáltatók, hajléktalanok és italozók osztoznak a parkokon, köztereken. Nem túl arányosan. 

Bár ilyenkor, a februári fagyok idején nem sokan időznek a város zöld területein, pihenőhelyein, ám ahogy melegszik az idő, úgy használják egyre többen ezeket a köztereket. Kutyát, gyereket és nagymamát sétáltatnak, játszótereznek, ücsörögnek és beszélgetnek a padokon.

Azokon a padokon, amelyeket a Fő utca mentén nemrég cseréltek fekvésbiztos változatokra – bár ennek a plusz funkciónak a létezését többen vitatják. Például, íme, egy gyakorló kritikus:

Az újfajta utcabútorok beszerzése az önkormányzat egyik válasza egy „újfajta” kihívásra. Az idézőjeles jelző azért indokolt, mert ez a bizonyos kihívás immár több mint tíz éves.

2013 végén tiltotta meg a fővárosi közgyűlés, hogy Budapest egyes, frekventált helyein életvitelszerűen lehessen tartózkodni. Ezt követően indult meg az utcán élők kiszorítása például a Széll Kálmán térről is – és az onnan kiebrudalt emberek jelentek meg rendszeresen Budakeszin is.

Ez a „kitelepülési” folyamat teljesedett ki napjainkra, kiegészülve a helyben lakó italozókkal, akik a környékbeli boltokból biztosítják maguknak a napi betevőt a kocsmák helyett. Tehát nemcsak a szó szoros értelmében vett hajléktalanokról van szó, hanem olyan emberekről is, akik

napközben a köztereken élnek társadalmi és magánéletet.

Ez az életvitel a polgárok többsége számára elriasztó. A fagylaltozó családok nem szívesen ülnek le egy duhaj társaság mellé a padra, a játszótérre igyekvő, kisgyermekes anyukák kerülik az útvonalat, amelyik mellettük megy el, és így tovább. Nem is beszélve a bokrok alatt gyűlő hulladékról, illetve az ugyanitt elvégzett kis és nagy dolgokról.

Budakeszi városvezetése 2020-ban szánta el magát, hogy rendeletileg is beavatkozzon ebbe az ordító kulturális konfliktusba, és néhány hely és idősáv kivételével alapvetően megtiltotta a közterületi italozást.

A szabályozni kívánt közállapotokban azonban nem következett be döbbenetes változás. Hiszen a rendelet (és más jogszabályok) betartatásához szinte folyamatos kontrollra lenne szükség, és a társadalom peremén élő szabálysértőkkel szemben praktikusan nem érvényesíthetőek a pénzbüntetések – magyarán tojnak rá, hogy mit szegnek meg. A helyzet tehát egyelőre változatlan: egy szűk csoport tagjai

leuralják a közterületek, közparkok egy részét,
jelentősen visszavetve azok normális használatát.

És ami rosszabb: nemcsak a napi használatot befolyásolják, hanem a későbbi fejlesztések irányát is hozzájuk igazítják (ld. pad-kompromisszum), sőt, néha még magát a fejlesztést is rájuk hivatkozva fújják le.

A játszóterező szülők például legalább egy évtizede kérik, hogy a nagyobb játszóterek (Fő téri park, Honfoglalás sétány) mellé telepítsenek vécéket. Az önkormányzatnál átlagban kétévente meg is vizsgálják ezt az igényt, majd arra a megállapításra jutnak, hogy (1) a környékbeli lakók nem szeretnék, mert (2) mágnesként vonzaná a deklasszált elemeket a játszótér környékére. Emiatt azóta sincs vécé egyik játszótér mellett sem.

Az első érv csak a szokásos városházi döntéshozatalra jellemző, a másodikban viszont lehet némi igazság. No, nem feltétlenül abban, hogy egy illemhely drogtanyává változtatná a közvetlen környezetét. Az viszont reális veszély, hogy az utcai életvitelt folytatók

ugyanúgy kisajátíthatnának egy közvécét,
mint ahogy leuralnak egy parkrészt.

A végeredmény sajnos ugyanaz lenne, mint a kiinduló állapot: bokorba pisiltetett kisgyerekek, illetve a (sokszor ismét várandós) kismamák gyötrelme, amíg hazaérnek.

És ugyanígy minden fejlesztésnél, előrelépésnél, amelyekkel az lenne a cél, hogy a közterületek jobban és élhetőbben kiszolgálják a polgárokat. Amíg azonban nem találunk megoldást ennek a mélyebb, életviteli (kulturális) jelenségnek a kezelésére, addig minden újabb rendelet, minden újfajta utcabútor csak szépségtapasz lesz.