Egy civil szervezet örömmel vállalta volna, hogy különleges közparkot hozzon létre. De a polgármester már megint nem látott tovább a politikai érdekeinél. Meddig lehet ezt így folytatni? Koós Kolos írása
Évekkel ezelőtt részt vettem egy megbeszélésen a jelenlegi városvezetéssel a Nádas-tóról (amellyel a város nem rendelkezik, és véletlenül nem is a Pilisi Parkerdőgazdaság kezeli). Egy olyan, egyedi értékkel bíró területről, ahol a település létrehozhatna egy budakeszi turisztikai célpontot, ha akarna. Minden adva van!
Ott vannak a mamutfenyők, mellette a Nádas-tó: mi kell még?
A megbeszélés tárgya az volt, hogy amennyiben a Budakörnyéki Natúrpark (update: pontos nevén a Budakörnyéki Natúrparkért Egyesület), amely az ügyet fölkarolta, megszerzi a terület használati jogát az önkormányzat számára, akkor az a nevét adja a dologhoz (civil szervezet nem rendelkezhet földterület fölött). Minden feladatot az egyesület lát el, úgyszintén minden költséget és utánajárást is.
Tálcán kínált lehetőség volt ez: az önkormányzat végre olyasmiben tudott volna előrelépni, amit évtizedek óta nem tehetett meg. A területtel kapcsolatban ugyanis volt valaki, aki használati jogot jelentett be, de az önkormányzat (ismeretlen okból) nem akart szembemenni az igénylővel. Miért nem? A civil szervezet vezetői utánajártak a dolognak, és közvetlenül a terület tulajdonjogainak gyakorlójával, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelővel (MNV) tárgyaltak.
Ahogyan nagymamám mondta mindig mesélés közben: „elég az hozzá”, hogy az állami tulajdonos nevében a használati igényt évek óta elutasították, vagyis a Viking Executive Golf Kft-nek (mert róluk van szó) semmilyen jogalapja nem volt a terület használatára. Mi több, az MNV elvi beleegyezését adta, hogy amennyiben az önkormányzat hajlandó rá, akkor a területet turisztikai használat céljára, illetve a szükséges természetvédelmi feladatok elvégzése mellett
átadják a civil szervezettel létrehozott konzorciumnak!
Mit lehetne erre mondani? Egy évtizedek óta húzódó, megoldhatatlannak tűnő probléma végre megoldásra kerül, az egész város javára, minden polgára érdekében. Ráadásul olyan módon, ami felvirágoztatni segít a Budakeszi egyetlen reményét jelentő turizmust – mindezt a legkisebb tehertétel nélkül, vagyis úgy, hogy nem lehet már a megvalósulás útjába semmilyen kifogást sem állítani. Egy állandóan szorult helyzetben lévő önkormányzat, melynek a vezetője előremutató megoldásokat keres, ilyen esélyt nem szalasztana el!
Miért nem valósult meg akkor az a turisztikai attrakció, ami akkor már kész tervként a civil szervezetnél megvolt? Mert polgármester asszony nemet mondott a konzorciumi együttműködésre. Minden különösebb megfontolás és indoklás nélkül. Semmi sem kényszerítette erre: sem gazdasági, sem egyéb megfontolás.
Ugyanez történt akkor is, amikor a polgármester asszony megtudta, hogy
egy zöldturisztikai desztináció létrehozását
Budaörs anyagilag fölvállalná,
amennyiben Budakeszi ezt kezdeményezné. Budakeszi polgármestere erre is kategorikus nemet mondott. Volna rá hely, lehetőség, csak éppen nem kér belőle. Ez már nem nevezhető egyedi esetnek: a kérdés csak az, hogy ha nem a városét, akkor milyen érdeket szolgál a város vezetője?
Nehéz elképzelni olyan földművelő, állattartó, erdőbirtokos gazdálkodót, aki abból találna pénzt szerezni, hogy lemondjon a kínálkozó lehetőségekről, és inkább eladja a földjét, mert ha ez történik, annak nyilvánvaló oka, hogy föladja addigi életvitelét. Egy jó gazdálkodó számára a föld hasznosítása az elsődleges cél.
Budakeszin azonban hiánygazdálkodás zajlik. Ez nem valamiféle mutatvány, amivel el lehet kápráztatni a nagyérdeműt, zsonglőrködés az esélyekkel, számokkal, pénzekkel, reményekkel és befektetőkkel, pártbarátokkal. Ebből a mutatványból ugyanis nincs bevétel, mert a közönség visszakéri a pénzét.
Ilyen állapotokat sürgősséggel kell kezel(tet)ni. Ha mindez nem városi léptékben hanem mondjuk egy családon belül zajlik, és az a tétje, hogy megragadunk-e minden kínálkozó lehetőséget, vagy eltékozoljuk-e a saját családunk ingatlanvagyonát, nincsen olyan gazdálkodó, aki az eladásra voksolna, ameddig bármilyen más megoldás szóba jöhet.
Ennek ellenére Budakeszin a városvezetés nem invesztál a profittal kecsegtető turizmusba. Hiába van meg hozzá minden adottság, és ez az egyetlen lehetséges bevételi forrás (hacsak nem követjük Budaörs példáját) – ráadásul Budakeszi régi hagyománya.
A vendéglátás és a budapesti turisták kényeztetése
Budakeszi tradíciója,
amit felszámoltak a kommunizmus időszakában. Ha valaki vissza akarná állítani a polgári Budakeszi prosperáló életét, akkor ezt a természetes adottságot, a turizmus kínálta üzleti lehetőséget kellene fejlesztenie.
Ehelyett a város az itt-ott keletkezett költségvetési hiányait ideig-óráig (de inkább csak percekre) kipótolja – a rossz gazda módjára. Ugyanezt tette Budaörs is, ahol jelenleg turisztikai fejlesztésről már nem álmodhatnak, még a falunapot is a főutcán tartják, mert nincs egy virágcserépnyi szabad terület sem.
Mondhatnánk erre, hogy a városvezetés évek óta görgeti a korábbi városvezetésektől megörökölt gazdasági problémákat, mert a város kényszerpályán van. De ez egyáltalán nem igaz. Az sokkal inkább helytálló, hogy a városvezetés egy-az-egyben követi elődei gyakorlatát, még annak ellenére is, hogy jelenleg sokkal jobb financiális helyzetben van a központi támogatások és pályázati pénzek miatt, mint korábban volt.
Amennyiben igaz, hogy a város nehéz helyzetben van, és nem csak kifogás, amivel le akarják szerelni a városért tenni igyekvő embereket, akkor lehetetlen, hogy egy felelősségét komolyan vevő, körültekintően cselekvő és tervező, a közösség egészének érdekeit szem előtt tartó vezető ilyen lehetőségeket ne használjon ki.
A kőkemény, kérlelhetetlen gazdasági körülmények nyilvánvalóan kényszerítő erejűek, éppen emiatt lehetetlen, hogy a város vezetője ne kizárólag a város érdekeit, a közösség nagyobb részének érdekeit tartsa szem előtt, és ami végképp megengedhetetlen, az
a halogatás és a jövőkép,
a lehetőségekbe vetett hit hiányának luxusa.
