A budakeszi utak állapota csak az útfelújításokhoz hasonlóan, felszínesen indokolható a közpénzek tartós hiányával. Mélyebbre ásva, ha útalapot nem is, a politikusok újraválasztási paranoiáját és menedzseri hiányosságait találjuk.
Két héttel ezelőtt nagy port kavart a Darányi utcáinak félresikerült aszfaltozása. Pontosabban azt megelőzőleg már több hete nagy port ver fel, mert a más utcákban nemrég felmart, majd itt lerakott szemcséket nem kötötte meg az erre szolgáló emulziós adalék. Végül az egyik lakos nyílt levele vitte ki az ügyet a város nyilvánossága elé, és késztette a polgármestert egy lakossági fórum összehívására.
A probléma súlyát érzékelteti, hogy a lakótömbi szeánszon sokkal többen jelentek meg, mint az egész települést érintő közmeghallgatáson. A magas részvétel persze a szervezettségnek is köszönhető. A Darányi egy viszonylag új lakótömb a Telki út mellett, ahová nagyjából egy időben és nagyjából egyívású (értsd: hasonló társadalmi státuszú) polgárok költöztek, költöznek. E körülmények miatt az ott élők
szélesebb körben fognak össze a közös ügyekben,
illetve sokkal erőteljesebben képviselik az igényeiket.
Esetünkben korábban azt, hogy történjen már végre valami, mert csak nyelik a sok fehér port a maguk által is finanszírozott murvás utakról. Most pedig azt, hogy történjen már végre valami, mert csak nyelik a sok fekete port az önkormányzat által fizetett mart aszfaltból.
A két elvárás között nem a por meg a nyelés a fő hasonlatosság, hanem az, amit már a fórumra invitáló Facebook-poszt vezető képe is művészi módon, esszenciálisan ábrázolt: a városi életmód és a falusi viszonyok közötti napi szintű ellentmondás.
Ez az ellentmondás általánosan felmerül néhány közintézményünk állapotánál, az önkormányzat szervezeti kultúráját illetően, ám legélesebben a köztereinken mutatkozik meg. Nem is az ófalu (pardon, óváros) utcáin, ott az elmúlt 60 évben nagyjából kiépültek a járdák és útburkolatok. Az újabb városrészek közútjai azonban úgy néznek ki, mintha I. világháború előtti képeslapokat böngésznénk.
Ez ahhoz képest ciki, hogy Budakeszire már az 1970-es évektől olyanok költöznek, akiket a főváros közelsége vonz, illetve tart meg. (És eközben a régebbi lakosokban, valamint a később születettekben is hasonló igények merülnek fel.) Az új lakótömbökben, illetve az óriási, egykori zártkerti részeken mostanság megjelenő polgárok sem azért jöttek, jönnek a főváros II. és XII. kerületének szomszédságába, hogy aztán falusi életet éljenek traktorral meg háztájival. Eleve
urbánus, azaz (nagy)városi elvárásokkal érkeznek,
amelyek egy részéről átmenetileg hajlandóak lemondani.
A városvezetés ezekre az igényekre annyit tud nyújtani, hogy több-kevesebb sikerrel pályázgat az útépítési és -felújítási támogatásokra. Továbbá szökő (valójában választási) évente saját büdzséből vagy hitelből is megpróbálnak gatyába rázni még pár utcát.
Ezek a beruházások azonban néhány kivételtől (például a Kert utcától vagy a Makkosi úttól) eltekintve nem igazi útépítések. Jellemzően a korábbi, felületi murva elegyengetése után szórnak ki darált aszfaltot némi kötőanyaggal (emulzióval) vagy hengerelnek rá melegen egy vékony kopóréteget.
Vegyük újra: az ország egyik leggazdagabb régiójában, a főváros úri, budai kerületeinek tőszomszédságában, ahol a kerítések mögött szép, kertvárosi házak sorakoznak, földes murvára felnyalt, vízelvezetés és szegély nélküli útfelületek kerülnek. Ha kitakarjuk a soktízmilliós épületeket, akkor pont
úgy néznek ki, mintha kelet-magyarországi falvak
közmunkával karbantartott utcáin járnánk.
A mart és látszataszfaltozások pár hónap elteltével persze hullámosodnak, süllyednek és kátyúsodnak, hiszen ezeknek a technológiáknak az egyik hátránya, hogy csak pár éves élettartammal bírnak. Szemben a korrektül megépített utak 20-40 éves élettartamával. Csakhogy az egy másik költségkategória.
A műszaki előírásoknak megfelelő út megépítése földmunkával, alapozással, alap- és kopóréteggel, szegéllyel, vízelvezetéssel jelen árakon számolva kb. 250 ezer forintba kerül folyóméterenként. Azaz kétoldali beépítés esetén, a 12-20 méter széles telkek előtti szakaszokra kb. 1,5-2,5 millió forint jut ingatlanonként.
Az ilyen jellegű és összegű igényekre a mindenkori városvezetésnek már három évtizede ugyanaz a begyakorolt válasza van: nincs rá pénz, majd ha érkezik rá állami forrás, akkor lesz út. Ez egyrészt csúsztatás, hiszen állami forrásból is sokszor csak gányolás zajlik, azaz nem út lesz, hanem útimitáció. Másrészt az sem állja meg a helyét, hogy
a városvezetők szájából elhangzó „nincs rá pénz”
lenne az ultima ratio, a végső érv.
Nem az, nagyon nem. Körülbelül olyan, mintha egy zöldséges azzal magyarázná a rendszeresen üres pultokat, hogy nem jár a nagybanira áruért, azt tudja kínálni, amit a neten össze tud gereblyézni, és odaszállítanak neki a termelők.
Az önkormányzatnak is az lenne a dolga, hogy összeszedje azt a pénzt, amelyből el tudja látni a feladatait. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy miközben lakótömbök, majd egy komplett városrész belterületbe vonásával összességében milliárdokkal gazdagították az ingatlanok tulajdonosait, még felvázolni sem voltak képesek, hogyan szednék be az emiatt szükséges kiadások fedezetét.
A városvezetők továbbra is úgy vélik, hogy nekik a kevés pénz minél hatékonyabb felhasználása, el- és beosztása a dolguk, holott
ilyen volumenű igényeknél meg kellene teremteniük
a rendszert is, amellyel finanszírozhatóak az útépítések.
Erre az önkormányzat több eszköze is lenne, csak nem vagy nem jól használja őket. Elsőként említendő a helyi adó, amely a vállalkozókra kiszabva a törvényi maximum körül mozog, a lakosokra nézve viszont roppant kíméletes. Ami önmagában nem lenne baj, ha láthatólag nem lenne kevés az adóbevétel, illetve ha nem lennének túlzóak a kedvezmények.
Az érthető, ha a polgárok esetében ehhez az eszközhöz óvatosan nyúlnak. Kedvezményeket megszüntetni vagy adót emelni politikusan a választás utáni egy-két évben lehet, de utoljára ez 2011-ben történt meg. Azaz már két alkalommal is elmulasztották, miközben a városi kiadások megduplázódtak, az építőipari árak megháromszorozódtak.
Ennek az időszaknak a jelentős részében ráadásul konjunktúra volt, a reálbérek is megduplázódtak, szóval meg lett volna a forrás az adóbevételek növeléséhez. Az adóemelési hullámok elmaradása tisztán politikai döntés volt. A 2010 óta regnáló polgármesterre és csapatára sajnos az első ciklusa óta jellemző, hogy
nem a városvezetői teljesítményben hisznek,
hanem a folyamatos népszerűségi versenyben.
A plusz adóbevételre, pontosabban arra az egyszeri, pár százmillió forintra viszont nagy szükség lenne ahhoz, hogy elkezdhessék használni a második eszközt. Ezt a bizonyos eszközt a törvény útépítési hozzájárulásnak hívja, és az út kialakítása után(!) lehet a költségek mértékéig az ingatlantulajdonosokra terhelni.
Tehát az elején tőke kell hozzá, de aztán a beszedett hozzájárulásokból lehet a következő utcára menni, és így tovább. Persze itt is felmerül, hogy politikai okokból nem kérik el a tulajdonosoktól az út árát vagy valahol elakad a beszedés. Ehhez az eszközhöz is fel kellene ismerniük, hogy egy kiépített, rendes út, illetve egy működő fejlesztési program hosszú távú politikai hasznot hoz.
A harmadik eszköz a társulás, azaz amikor a lakosok összefognak az útépítés finanszírozására. Ezt az eszközt – eltérően az előző kettőtől – egy helyi rendelet alapján jelenleg is alkalmazhatja az önkormányzat, bár sok példa még nem volt rá – és egyelőre ugyanúgy csak az olcsó, felületi munkákban gondolkodnak. Márpedig
ha semmilyen formában nem szedik be a pénzt,
szinte mindenhová csak mart- és látszataszfaltozás juthat.
Az ilyen kamuberuházásoknak a politikusok számára van két óriási előnye. Egyfelől demonstrálhatják a jó szándékukat és odafigyelésüket a választóik felé, másfelől elfedhetik vele a városvezetői teljesítmény tartós hiányát.
Az utóbbi tizenkét év távlatában az látszik, hogy noha a hatalmi erőtereket és viszonyokat kiválóan ki tudják alakítani, sem stratégiai szemléletben, sem menedzseri képességekben nem tudtak felnőni a kihívásokhoz. Ezt pedig el kell leplezni a folyamatos jót akarás és a lázas cselekvés látszatával.
Ez a technika azonban az egyre erősebb urbánus igények mellett egyre kevésbé hatékony. Nem arról van szó, hogy ne nyernék meg a következő meg az azutáni választásokat, hanem arról, hogy
elveszítik a szavahihetőségüket, a hitelességüket,
és ezzel a polgárokkal való együttműködés lehetőségét.
A jó párszor mart aszfaltozott Makkosmárián például már abban sem hisznek, amit éppen épülni látnak. A Makkosi út kivitelezését is olyan árgus szemekkel figyelik a helyiek, hogy még a műszaki ellenőr is többször ellenőrizve van.
A Darányi sok lakosa is most döbbent rá (amit néhányan már a mart aszfaltozás előtt, sőt, azt elutasítva állítottak), hogy ez nem az az út, amelynek az új építésű házaik között létjogosultsága lenne.
Az ominózus fórumon is jóval többen hangoztatták, hogy inkább a meglévő úttervek (darányis kuriózum) kivitelezésébe tolnának több milliót, mint hogy ezt a félresikerült felhordást pofozgassák tovább.
Csakhogy a városvezetőknek a látszataszfaltozáson kívül nincs másra koncepciója. Az olyan, erőteljes városi igényekkel fellépő városrészekben és lakótömbökben, mint a Darányi, egyre inkább úgy alakul, hogy
ami politikai haszonszerzésnek indul,
annak politikai (és közpénz-) veszteség lesz a vége.
