Meddig terjeszkedhet a település házakkal, utakkal? Telkiig, Pátyig, Budaörsig? 

A címben feltett kérdésre Budakeszin egyszerű a válasz: maximum 15 percre. Legfeljebb ennyi időbe telik a város bármely pontjáról kisétálni az erdőbe, mezőre. A magyarországi települések 99%-ánál ez nem nagy truváj, ám egy nagyvárosi régióban különleges adottság. Budakeszi talán legfőbb vonzereje, hogy nálunk

a fővárosi infrastruktúra és szolgáltatások mellett
a természet elérhető közelségében lehet élni.

Akik itt nőttek fel, azokban ez ifjúkori élményként is él, továbbá a beköltözők jelentős részénél is fontos döntési és életminőségi szempont. A parkerdő vagy a mamutfenyők környéke egy-egy kellemes hétvégén olyan népes, mint a Váci utca a boldog békeidőkben.

Még hétköznap is sok futóval, túrázóval, gyermek- és kutyasétáltatóval találkozhatunk a kedveltebb útvonalakon. Nem mellesleg az elmúlt évek karanténjai is felértékelték a természeti környezetet a helyben lakók számára.

Ugyanakkor sokan vannak, akiket ez az egész hidegen hagy. Számukra eme adottság nem sokat számít, elég nekik a kertvárosi környezet, és többre értékelik a civilizációs előnyöket. Mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy a bő 15 ezres lakosság a természeti élményeik alapján két tömbre osztható lenne. Szimplán arról van szó, hogy

ezt a lehetőséget milyen mértékben használják,
és ez mennyire része az életminőségüknek.

Kiknek meghatározóan, kiknek semennyire és sokaknak a kettő között többé vagy kevésbé. A mindennapjainkban, a jelenünkben nem is okoz konfliktust így vagy úgy élni, illetve nem élni a természet közelségével. Ám amint a jövőről, pontosabban annak tervezett változatairól esik szó, rögvest polarizálódik az itt élők véleménye.

Egy-egy új útszakasz, lakótömb vagy városrész kapcsán bő húsz éve visszatérően zajlanak közéleti viták, mérnek fel igényeket, sőt, anno még egy népszavazásra is sort kerítettek. Az eredmény váltakozó: az álomvölgyi lakópark meghiúsult, de a Barackos, Darányi és Meggyes tömböket építési övezetbe vonták, legutóbb pedig az ezek mögé elképzelt összekötő utat vetették el.

A témában zajló évtizedes dagonyázást nagyrészt az okozza, hogy sem városvezetési szinten, sem urbanisztikailag, sem össznépileg

soha nem döntötték el, hogy a Budakeszit körbeölelő
természeti gyűrű védendő érték-e vagy sem.

A különféle városstratégiai anyagokban persze lózungként rendszerint szerepel, hogy a település micsoda páratlan adottságokkal bíró gyöngyszem. Amikor azonban konkrétan, térképi formában kellett körberajzolni ezt a kincset, egy óriás amőbát kaptunk eredményül.

A távlati, fejlesztési szándékokat rögzítő településszerkezeti terv (TSZT) színkavalkádja leginkább arról nyújt képet, hogy hol vannak kárpótlási, önkormányzati, illetve állami területek, és ehhez igazítja a város terjeszkedését – nyúlványokkal és foltokkal.

A fenti képre kattintva megnyíló tervlap egy totális katyvasz, amelyben a különféle, aktuálisan felmerülő és parciális érdekeket sikerült egy hosszú távra szóló térképbe önteni.

Kezdve azzal, hogy a város nyugati szélén, a Darányi mögött egy óriási településközponti(!) vegyes területet terveznek, amelynek a felére 50%-os(!) beépíthetőséget állapítottak meg, hogy az önkormányzat azt minél magasabb áron értékesíthesse.

Hasonló céllal, azaz a városi tulajdonú ingatlanok felértékelésének szándékával rajzoltak leendő gazdasági és különleges övezetekből álló, hosszú farkat a településnek a Szőlőskerttől az új szennyvíztisztítóig. Újabban ugyanezt a szívességet az állami erdőgazdaságnak is megteszik, amikor

hektárszámra emelnek ki a természeti környezetből
parkolókat, filmforgatási területet, napelemparkot.

A tervezett utak hatásaival sem bajlódtak sokat: a szándékoltan nagy forgalmat bonyolító elkerülő út hol az erdőben haladna, hol egy védett területen át, hol a leendő családi házak mellett.

Az M0 pedig éppen azon a szakaszon futna alagúton kívül, a felszínen, ahonnan az uralkodó észak-nyugati szél az összes zajt és szmogot a településre hozná. Mindkét út pont azokon az új lakóterületeken lenne a legkárosabb, ahová nemrég a beáramló a friss levegő miatt költöztek jellemzően többgyermekes családok.

Ez a jelenség arra remek példa, hogy a természeti környezet megléte vagy hiánya, érintetlensége vagy sérelme azokra is hatással van, akik sosem gyalogolnak ki a városból. De ugyanígy említhetnénk azt a folyamatot is, hogy a terjeszkedő településen egyre messzebb költöző új lakosok autóval fognak közlekedni a városon belül, és ezzel a régebbi, beljebb lakók életminőségét rontják.

Nem kell tehát feltétlenül békákban és szöcskékben, kosborokban meg héricsekben gondolkoznunk, hogy belássuk:

a természeti gyűrű a városi embereket is védi
egyes civilizációs hátrányoktól és károktól.

Az ilyen védősávoknak azonban van egy olyan, szokásos jellemzője, hogy nem tologathatóak, csipegethetőek, farigcsálhatóak. Magyarán kőbe vannak vésve.

Nálunk az egyben építési korlátozást jelentő zóna kijelölése kétségkívül érdekeket is sértene, várakozásokat tenne hiábavalóvá, például világosan ki lenne mondva, hogy a kárpótlási telkek többsége sosem kerül lakó- vagy ipari övezetbe.

Ez a „fixálás” nehezen ugorható meg az olyan városvezetők számára, akik nem a stratégiai döntések meghozatalában, hanem a későbbi döntési lehetőségek fenntartásában jeleskednek. Mondhatni paradigmaváltást követel meg tőlük.

Ám ha nem szeretnénk, hogy a település a következő 30-40 év alatt egy Érdhez hasonló tehénlepénnyé váljon, ahol már a természetbe is autóval kell kiruccanni, akkor végre egyértelműen meg kell húzni a határt, amelyen belül

Budakeszi kompakt kertváros maradhat,
egybefüggő zöld területekkel körülvéve.