Az évi 1%-os növekedés önmagában nem jelent akkora gondot, hogy drasztikusan be kellene húzni a féket. Valójában sokkal régebb óta fennálló, krónikus közlekedési, parkolási, közmű- és férőhelyi problémáink vannak. Csupa olyan jelenség, amelyekért jórészt a városmenedzsment okolható. 

Ha megkérdeznénk bárkit, hogy szerinte túl sokan költöznek-e Budakeszire, az emberek többsége valószínűleg igennel felelne. Az is, aki pár napja lakik itt, az is, aki húsz éve, és az is, akinek már a nagyszülei is itt éltek.

Ez a vélemény sok szempontból indokolható, ám pont a népességi adatok nem támasztják alá. Budakeszi állandó lakossága 1992 óta átlagosan évi 1%-kal nő, amely stabilan az egyik legalacsonyabb a Buda környéki régióban, ilyen közel a fővároshoz pedig különösen visszafogott.

A fenti diagramon látszik, hogy a lassú növekedést a 2014 utáni építési láz sem pörgette fel. A betelepülés ebben az ütemben a már kijelölt lakóövezetekben és közművesített zártkertekben évtizedekig folytatódhat. Ide értve a Külső-Barackos és Meggyes tömbök beépülését, valamint

Makkosmária és Nagyszénászug benépesülését, ahol a legnagyobb területi tartalék van a beköltözők számára.

A túltelítettség érzése ettől még valódi, csak azt nem közvetlenül a lakosság-növekedés mértéke okozza. Az emberek nem úgy szembesülnek egy település népességi korlátaival, hogy mennyivel többen ülnek az új nappalikban a tévék előtt.

A legszéleskörűbb visszajelzés a közlekedés. Budakeszi közúti forgalma ugyanezekben az évtizedekben nem évi 1%-kal, hanem azt jóval meghaladó mértékben nőtt. Ennek minimum három komponense van.

1. Az átmenő forgalom növekedése, és nemcsak a környező településekről, hanem az autópályák felől, távoli régiókból is. 2. A reáljövedelem és az életszínvonal jelentős emelkedése, azaz sokkal több pénz jut autóra, üzemanyagra. 3. A lehetséges beköltözési célpontok alapján

az új lakosok a főbb (tömeg)közlekedési útvonalaktól
egyre messzebb jelennek meg, ahonnan a felgyorsult,
városi életmód praktikusan csak autóval folytatható.

A fentiek folyományaként a Fő utcához közeli mellékutcák is fokozatosan P+R parkolókká válnak. Ez annyiban jó hír, hogy ezek az autók nem terhelik a főutakat, de az érintett környékeken a túlzsúfoltság érzését erősítik.

Hasonló visszajelzésként hat a közműhibák megsokasodása. A vízvezetékek heti rendszerességű törései csak kevésbé köthetőek a kisebb, zártkerti igénybevételre tervezett hálózat túlterheléséhez. Nagyobb súllyal esik latba, hogy a rendszer vagyonkezelésbe adásakor nem kalkuláltak az élettartamuk határán lévő azbesztcement csövek rövid határidejű cseréjével.

(Némi késedelemmel ugyancsak kapacitáshiányos helyzet fog előállni az villamos hálózatnál is, részben az új belépők energiaigénye, részben a fűtő-hűtő rendszerek átállítása, a napelemes betáplálás és az elektromos autózás terjedése miatt.)

A családosok a bölcsődei, óvodai és iskolai állapotoknál is szembesülnek a telítettséggel. E téren joggal feltételezhetünk az évi 1%-osnál jóval erősebb változást, hiszen

a beköltözők az átlagos háztartásokhoz képest
sokkal több gyermekkel érkeznek, illetve terveznek.

Ugyanakkor érdemes belegondolni, hogy mi történne, ha mostantól egy árva fővel sem növekedne Budakeszi és a környező települések lakossága. A népességi dinamika persze fennmaradna, lennének születések és halálozások, ki- és beköltözések, csak a szaldó nullázódna le.

Nos, a virtuális létszámstop mellett is megjósolható, hogy az említett tünetek még évtizedekig jelentkeznének. Egyszerűen azért, mert nem a mostani, lassú növekedés miatt léteznek, hanem 30-40 év elmaradt intézkedései és beruházásai miatt.

Legyen szó azokról a 80-as, 90-es években beépült utcákról, amelyek máig nem kaptak rendes aszfaltburkolatot vagy az olyan, hosszú évtizedekre nyúlt átmeneti megoldásokról, mint például az általános iskola Forfa-épületei.

Az ezzel kapcsolatos elvárásoknak azonban van egy másik, növekedés-mentes oka is: a lakosok cserélődnek, a fővárosi iskolákba, egyetemekre járó gyerekek felnőnek és családot alapítanak,

zajlik egy közösségen belüli, kulturális változás is,
amelyet összefoglalóan városiasodásnak szoktunk hívni.

Példának okért 25 évvel ezelőtt az ófaluban pár háznál még vágásra hizlalt disznót és a szó szoros értelmében ennivaló baromfit is tartottak, ma már senkinek eszébe nem jutna ugyanitt az ilyenfajta állattartás jogáért síkra szállni. Többek közt ezért is irreális azt várni a beköltözőktől, hogy falusi életmódot folytassanak.

Nem is lenne rá elég hely. Mert a főváros környéki (szub)urbanizálódásnak megvan az a jellegzetessége is, hogy a fokozott érdeklődés és költözési vágy felhajtja a telek- és lakásárakat. Ennek egyenes következménye, hogy az építkezők és felújítók, tulajdonosok és vállalkozók kimaxolják az építési lehetőségeket.

Tehát nemcsak arról van szó, hogy a Barackostól Nagyszénászugig az összes építési és/vagy közműves telekre házakat fognak építeni, hanem arról is, hogy nem egy-egy lakást, hanem annyit, amennyit a szabályok engednek és a telkek elbírnak.

Ugyanez a folyamat zajlott, zajlik a főváros régebb óta átalakuló régióiban, kezdve a Svábhegytől egészen Pesthidegkútig. A nyaralók helyén családi házak lettek, majd sorházak, illetve társasházak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy

a sűrűsödést átmenetileg lehet fékezni,
de a sok (választói és vállalkozói) magánérdek előbb-utóbb
kilobbizza a beépíthetőség és lakásszám növelését.

Az egyetlen, hosszú távon is életképes korlátozásnak a lakóövezetek körüli természet védelme bizonyult. Azaz annak a határnak a meghúzása, hogy honnan védendő a település természeti környezete. A budai oldalon ezt a védőzónát a tájvédelmi körzet képezi, a II. és XII. kerületekben kifelé, Budakesziről nézve befelé.

A sűrűsödési okokat figyelembe véve azonban ez egyben azt is jelenti, hogy a természeti környezet nem a városhatáron innen, hanem azon túl van. Egy kertvárosban nyilván lesznek közparkok, utcai zöldfelületek és zöldsávok, kertek és udvarok, de üres telkek és alig lakott környékek burjánzó növényzettel vagy golfgyeppel egyre kevésbé, végül egyáltalán nem.

Ha az urbanizációt kezelni szeretnénk és nem reménytelenül, tűzzel-vassal küzdeni ellene, akkor a természetet a városon kívül kell védeni, a kulturált környezetet és a szükséges infrastruktúrát pedig a városon belül megteremteni.

Ez utóbbiakban megkerülhetetlen az önkormányzatok szerepe: a közterületek rendezettségében példát kell mutatniuk, a közlekedési, parkolási, közmű- és férőhelyi problémákra hosszú távon is megoldást kell találniuk. A mostani és a több ciklusban következő városvezetéseknek

létszámstop helyett menedzselniük kell
az urbanizációs folyamatokat.