A képviselők beleszólnának mindenbe, a városvezetés nem készíti elő rendesen a döntési helyzeteket, és a polgármester is a lehető legkisebb felelősséget szeretné vállalni. Az eredmény: egy ritka impotens önkormányzat.
Arról valószínűleg mindenkinek vannak tapasztalatai, hogy Budakeszin milyen sebességgel haladnak a dolgok. A félig leomlott Kert utcai áteresz öt év alatt újult meg, az Etheles park átminősítését és eladását négy év alatt sikerült nyélbe ütni, és feltehetően mindenki ismer pár akut problémát a saját, szűkebb környezetéből, amit csak hónapok, illetve évek alatt tudtak megoldani – vagy még mindig vergődnek vele.
A településre oly jellemző teszetoszaságról azonban nem az önkormányzati dolgozók tehetnek, hanem azok a választott vezetők, akik fenntartják ezt a régóta működő szisztémát, és amelyről szinte mindent elmond az alábbi összehasonlítás:
Igen, Budakeszin az utóbbi öt év mindegyikében több képviselő-testületi határozat született, mint bárhol a járásban. Több, mint a kétszer népesebb és sokszor nagyobb saját bevétellel gazdálkodó Budaörsön, és több, mint az összességében vagy fajlagosan gazdagabb másik nyolc településen.
A hasonló méretű, de dupla akkora költségvetésű Biatorbágyon például átlagosan harmadannyi testületi döntést hoznak. Tehát sem a lakosok száma, sem az elosztható pénz mennyisége nem indokolja a budakeszi határozat-dömpinget.
A kiugró mennyiségnek alapvetően három összetevője van, és mindenki kiveszi belőle a részét: a mezei képviselők, a szűkebb városvezetés és a polgármester is. Lássuk tehát sorban egy-egy szemléletes példával!
Az első komponens: a képviselők nem tudják, hogy a testület milyen döntéshozatali szinten van, és mindenbe bele akarnak szólni. Ahogy egy nyugdíjas városházi hivatalnok fogalmazott: rajtuk és a hozzáállásukon múlik, hogy
faluként vagy városként szeretnének-e működni.
Bár az egy faluban sem lenne normális, hogy a képviselő-testület rendeli el egy diófa korhadt ágainak levágását. Erről döntsön a főkertész, vagy ha nincs ilyen, akkor a városüzemeltetés vezetője. Amikor egy ilyen ügy a városvezetésen keresztül a testület előtt landol, az azt jelenti, hogy mindennapos operatív feladatok csúsznak fel egy jóval magasabb szintre.
Mert egy városi képviselő-testület dolga az lenne, hogy a nagy folyamatokat felügyelje: meghatározza a stratégiai célokat, a szervezeti és pénzügyi kereteket, és ellenőrizze a végrehajtást, azaz beszámoltassa a polgármestert és a városvezetést.
A kicsi ügyekkel az a baj, hogy ha a testület elé kerülnek, akkor a képviselőknek nem marad ideje és energiája a város nagy, alapvető problémáira. Azokat pedig nem fogja megoldani a főkertész, hanem elsikkadnak, és közben kiszorul a testületből a stratégiai gondolkodásmód.
A második összetevő, hogy rendszeresen hoznak olyan határozatokat, amiket nem lehet végrehajtani vagy becsődölnek. Egy diófa korhadt ágainál ritkán fordulhat elő ilyesmi, de a kicsit komplexebb ügyek már ennél alaposabb körültekintést igényelnének. Ez számtalan esetben mégsem történik meg, és ennek az az oka, hogy
a városvezetés nem előkészíti,
hanem továbbtolja a döntési helyzeteket.
Nem meglepő, hogy ezek az ügyek aztán többször és eredmény nélkül visszakerülnek a képviselők elé. Erre a legutóbbi példa a művház melletti közösségi tér tervezése, amelyre a képviselő-testületnek egy hónapon(!) belül kétszer(!) is úgy sikerült ajánlatokat kérni a kiválasztott tervezőktől, hogy nem lehetett megbízni egyiküket sem. Mert nem volt kit: első alkalommal csupán egy ajánlat futott be, ami drágább és hosszabb kifutású volt az elvártnál, majd másodjára már egyiküktől sem kaptak semmit.
A városvezetésben folyó munka külön tanulmányt érdemelne, most azonban legyen elég annyi, hogy a vezetői és szervezeti hiányosságokból fakadó hibák orvoslása rendre a képviselő-testületre hárul. Gyakorlatilag ilyenkor is operatív problémák csúsznak fel stratégiai szintre, de ezt nem a képviselők „minden lében kanál” hozzáállása, hanem a döntés-előkészítő munka nívótlansága okozza.
És a harmadik összetevő, hogy a képviselő-testület rengeteg olyan, köztes döntést hoz, amik valójában az előkészítő munkához tartoznak, csak
a polgármester nem szeretne értük felelősséget vállalni.
Nem az előbb említett példa az egyetlen, amikor már az ajánlatok összegyűjtéséről is a testület dönt, hogy aztán majd újabb határozattal választhasson közülük. A dolog nyitja az ajánlattevők kiválasztásában rejlik – hogy miért pont azt a három vagy több vállalkozót, tervezőt keresik meg, és miért pont közülük fogják kiválasztani a nyertest. Az ilyen kényelmetlen kérdések elkerülésének legjobb módja a képviselő-testülettel való takarózás, holott nyilvánvaló, hogy a meghívottak nevei nem az égből pottyannak a határozatok szövegébe.
De a testület nemcsak a megrendeléseknél hoz előkészítő döntéseket a polgármester helyett, hanem sok más ügyben is. Felkérik a hivatalt, a főépítészt, a tanácsnokokat, hogy vizsgáljanak meg valamit, ami amúgy is a dolguk lenne, és felhatalmazzák az alpolgármestert, hogy kezdjen tárgyalásokat valakivel – mindezt a francia udvari etikett stílusában.
Nos, a fent leírt három részből tevődik össze annak az évenkénti 500-800 határozatnak a jelentős része, amivel kenterbe verik az egész járást. De erősen gyanús, hogy szervezettségben és hatékonyságban pont fordítva van: a többiek körözik le Budakeszit. A határozatok áradata ugyanis
nemcsak a képviselőket nyomja agyon,
hanem az egész önkormányzati munkát.
A testületi ülések előtt a hivatalban napokig előterjesztéseket írogatnak – olyan ügyekben is, amiket három telefonhívással meg tudnának oldani. A döntési és felelősségi szintek kuszasága miatt mindig mindenről egyeztetni kell, és ez irdatlan mennyiségű időt és energiát rabol el mindenkitől.
Nem csoda hát, hogy Budakeszin minden lassabban megy, de úgy tűnik, ez csak a lakosokat zavarja. Mert a városvezetők évek óta nem tesznek ellene semmit, sőt, mint a friss példákból is látszik, inkább fenntartják ezt az impotens rendszert.
