Az önkormányzat behúzta a vészféket: addig nem engednek semmit, amíg nem születik új szabályozás a területre. A tapintható kormányzati nyomás ellenére jól tették, hogy ellenálltak, mert a tervezett építkezés és közművesítés az intenzív beépítés előfutára lenne.
Nyáron az önkormányzat változtatási tilalmat rendelt el az Álomvölgyre. Kétszer is, mert az első, májusi rendelettel szemben törvényességi felhívással élt a kormányhivatal. A felsőbb elvárásokat végül egy újabb rendeletben teljesítették – de előtte külön határozatban mellőzték, hogy állást foglaljanak a jogi hibákra rámutató hivatal feltételezéseiről.
Már az is meglepő volt, hogy ilyen nyílt sisakos közigazgatási küzdelembe torkollt egy szimpla, nyúlfarknyi rendelet. Hiszen a kormányhivatal általában informálisan, szakmai útmutatásként szokta küldeni az észrevételeit, hogy ne égesse a köznép előtt a kormánypárti többségű önkormányzatot.
Az ominózus, második testületi ülésen azonban nemcsak e virtuális ütésváltás történt meg, hanem azon felettébb szokatlan módon részt vett a térség parlamenti képviselője is. Csenger-Zalán Zsolt a személyes megjelenésével nyomatékosította a hivatal felől érkezett erős jelzést:
kormányzati berkekben kitüntetett figyelemmel
kísérik az Álomvölgy ügyét.
Nem ez volt az első eset, amikor a jelenlegi kormányzat képviselői sertepertéltek a festői szépségű terület körül. Egy évvel korábban a Népszava Online számolt be a néhai Rubovszky György, KDNP-s parlamenti képviselő közbenjárásáról, illetve a mögötte álló kormányközeli érdeklődésről.
A cikkíró Veress Jenő információit azóta se nem cáfolták, se nem említették a különböző mértékben fideszes kötődésű médiában, amiből arra lehet következtetni, hogy ezt a pártcsaládon belüli küzdelmet tabutémaként kezelik.
A hatalmi központ felőli erős befolyást valószínűsíti az is, hogy a Natura 2000 területre tervezett házak helyének kijelölése úgy ment át a zöldhatóságon, mint kés a vajon – a természetvédelmi szakemberek őszinte megrökönyödésére. Bárhonnan is nézzük,
Budakeszi városvezetése jelenleg
egy erőteljes kormányzati nyomásnak szegül ellen,
amikor nem hajlandó lefeküdni a beruházói igényeknek. Erre három nyomós okuk is lehet: egy politikai, egy üzleti és egy szakmai.
Először is a mostani városvezetők emlékeiben még élénken élhet, hogy az Álomvölgy és környékének beépítési kísérletébe már belebukott egy polgármester és a garnitúrája. A témában megtartott 2001-es népszavazás ugyan nem érte el, csak megközelítette az érvényességi küszöböt, de az urnákhoz járulók döntő többsége elutasította a lakópark építését.
A széles körű közvélemény-kutatásnak is felfogható szavazás előrevetítette a következő évi választások eredményét, amelyen az addig regnáló jobboldali erők elveszítették a polgármesteri tisztséget. De az Álomvölgy ügyének mostani megakasztásában
nemcsak a politikai kockázatokról lehet szó, hanem arról is,
hogy a városházán keveslik az átminősítésért
a településnek felajánlott támogatást,
és feljebb szeretnék srófolni az árat. A tavalyi hírek szerint egyébként legutoljára 200 millió forintot utasított el a városvezetés, amit biztosan szívesen megspórolnának a beruházók. Mondjuk úgy, hogy csak szimplán a jelenlegi beépítési lehetőségeket használnák ki a kormányzati kapcsolataikkal megtámogatva – például a zöldhatóság jóindulatának megnyerésével.
A változtatási tilalom egy időre megszünteti annak az esélyét, hogy a tulajdonosok ily módon kibújhassanak a fizetés alól, és egyben megnyitja a lehetőségét, hogy az önkormányzat élhessen a szakmai érveivel is. Nem, nem az ugyancsak fontos természetvédelmi szempontokkal (azokat hatáskör híján nem tudják érvényesíteni), hanem a település hosszú távú, várostervezési érdekeivel. A képviselők ugyanis okkal tarthatnak attól, hogy
az Álomvölgyben egy újabb, problémás
városfejlesztési gócpontot gyártanának le.
Amit a beruházók saját jogkörben akár már most is megtehettek volna. A hatályos szabályozás ugyanis a Budakeszi és Budaörs között félúton fekvő területen 3 hektáronként 3% erejéig engedi a beépítést.
A völgy majdnem 32 hektárjánál ez 10 telken egy-egy átlagosan 950 m²-es földszinti bruttó alapterületű épületet jelent. A teljes szintterület azonban – a megengedett 5 méteres épületmagasságot figyelembe véve – akár ennek a kétszerese is lehet.
Egy ilyen épület pedig egy lakás alakítható ki, legfeljebb annak 20%-ában, magyarán ízléstől és pénztárcától függően 150-170 m²-es vagy két szinten dupla ekkora lakást lehet létrehozni, ha hozzá építenek egy négyszer akkora istállót vagy csűrt. Tehát a mindenkori tulajdonosok számára
adott a törvényes lehetőség, hogy az Álomvölgyben,
elszórtan tíz darab farmszerű házat építsenek.
Ha mindezt esetleg meg tudnák oldani úgy, hogy a természeti értékek sem sérülnének, és a védett fajok vígan elvegetálnának a maradék 97%-on (ahogy azt a zöldhatóság vélelmezte), akkor végül is mi baj lehet ezzel?
Hát, legfőképpen az, hogy ez csak a kezdet lenne. Mert a tíz háztartás (tanya, major, kúria) nem önmagában indítaná be a fejlesztési folyamatot, hanem az utakkal és közművekkel együtt, amelyekkel a teljes, 32 hektáros területet feltárnák.
És nem azonnal, hanem jóval később. Mert tíz év múlva, az aktuális tulajdonosokban majd felmerül, hogy
hogyan lehetne jobban hasznosítani az 1000 m²-es,
80%-ban üres házukat meg a 3 hektáros telküket.
Először úgy, hogy a használaton kívüli csűrben simán elférne még egy lakás a gyereknek, majd még egy a nagymamának, és így tovább. Később meg úgy, hogy elférne azon a telken egy még nagyobb épület vagy még több ház is, ha az önkormányzat megemelné a beépíthetőséget a maximális 10%-ra. Vagy legalább hétre. Vagy legalább ötre. (Ismerős?)
Majd még később, hogy el is lehetne adni a teleknek azt a részét, amit sosem használnak, csak a füvet nyírják rajta. Persze ehhez is kéne az önkormányzat, hogy ugyan vegye már le a telekalakítási korlátot 3 hektárról a felére. Vagy a harmadára. Vagy a tizedére.
A városházán már ismerik ezt a dolgot: ugyanilyen lakossági nyomást érzékelnek, és
ugyanilyen lassan, de biztosan hömpölygő
betelepülési és besűrűsödési folyamatot tapasztalnak
Makkosmárián és Nagyszénászugban.
Miközben a települési infrastruktúra (mint a közlekedés, az óvodai és iskolai férőhelyek, stb.) a jelenlegi igényeknek sem képes megfelelni, és ez állandó konfliktusokhoz, meddő vitákhoz vezet a fejlesztésben érdekelt tulajdonosok és a települési egészét képviselő városvezetés között.
Márpedig ilyen urbanizációs nyomás alatt, mint amilyen az agglomerációban van, az Álomvölgyben is így járnának, hogyha már laknának ott néhányan, és minden közmű ott lenne az utakon, amikből később utcák válnának. Eközben persze
az egyre aktívabb emberi tevékenység miatt
a védett fajok is fokozatosan kiszorulnának
a Natura 2000-es besorolású területről. És a zöldhatóság minden egyes lépcsőben megállapíthatná, hogy a fellelhető maradék természeti értéknek elég lesz a maradék beépítetlen rész.
Az Álomvölgyben tehát nemcsak egy Budakeszin immár szokásosnak mondható városfejlesztési káosz alakulna ki, hanem egy különleges, védett természeti érték is megsemmisülne.
Az elrendelt változtatási tilalom arra utal, hogy a városvezetők belátták: a függetlenségétől megfosztott zöldhatóságra immár nem számíthatnak, viszont ha nem lépnek, rájuk és utódaikra, de főleg az egész településre zúdulna a fejlesztés minden következménye, gondja-baja. És összességében jól mérték fel, hogy
ebbe a zsákutcába pedig nem szabad besétálni.
