A FIDESZ-KDNP a budakeszi szavazókörök több mint felében 50% feletti eredményt ért el, de a többiben sem sokkal maradt el ettől. Az igazi meglepetést a Momentum szállította, amely a városban bő 3%-kal megelőzte az ugyancsak nagyot erősödött Gyurcsány-pártot. Indulhat az egyezkedés az őszi jelöltekről.
A május 26-i EP-választáson a kormányzó pártszövetség a várakozásoknak megfelelően hozta a formáját, és stabilan megtartotta a támogatóit. Az ellenzéki oldalon sem növekedésnek, hanem alapos átrendeződésnek lehettünk tanúi. Budakeszin még inkább: itt hajszál híján 60%-os részvétel mellett a Momentum futott be a második helyre, közel bő másfélszeresét hozva az országos eredményének.
A kormánypárti túlsúly és a másik oldal felborult arányai láttán az ellenzéki pártok kénytelenek lesznek újragondolni, hogy mit is várnak az önkormányzati választástól, és annak milyen stratégiával érdemes nekivágniuk.
Mivel a vidék egyértelműen a FIDESZ-é, ha az ellenfelei bázist akarnak növelni, a kisebb és nagyobb városok felé kell mozdulniuk. A 10 ezresnél nagyobb lélekszámú településeken vegyes választási rendszer van, az egyéni választókerületek száma és a jelölő szervezeteknek képviseletet biztosító kompenzációs lista kb. 70%-30% arányban oszlik meg. Azaz a városok többségében a szokásos részvétel mellett
a kormánypárt a nagykorú népesség negyedével
elvileg minden egyéni képviselői helyet be tud gyűjteni,
és az önkormányzatokban is kétharmados többségbe kerül.
Ha pedig a választókerületi különbségek miatt mégis lecsúsznának egy-két helyről, akkor részesülnének a kompenzációból. Öt éve Budakeszin majdnem így történt, csak végül abban a néhány körzetben, ahol a választókorúak között véletlenül még 25%-nál is kisebb volt a FIDESZ-KDNP támogatottsága, ott egy kivételével megoszlottak az ellenzéki szavazatok.
A vasárnapi eredmények ismeretében a kormánypártok helyi vezetőinek idén sincs miért aggódniuk, hiszen az önkormányzati választáshoz hasonló részvétel mellett a 16-ból 9 szavazókörben 50% felett, hatban 40 és 50 százalék között szerepeltek, és mindössze egyben teljesítettek 40% alatt. Ez pedig jelentős erősödés a tavalyi parlamenti választás Csenger-Zalán kontra Szél Bernadett arányaihoz képest:
Az ellenzéki térfélen tehát felesleges arról álmodozni, hogy a kormányzó szövetséget meg lehet verni az őszi választáson, a kérdés inkább az, hogy a csomópontosodó pártok hány mandátumra tudják váltani az együttesen a kormánypártokéval összemérhető támogatottságukat. Ebben a helyzetben két út áll előttük, attól függően, hogy milyen célt tűznek ki maguk elé.
Az egyszerűbb, hogy elfogadják az erőviszonyokat, és a választókra bízzák a kompenzációs helyek elosztását oly módon, hogy minden körzetben saját jelöltet indítanak, és a vesztes szavazatok alapján egy-egy képviselőt küldenek a testületbe. Így nagy valószínűséggel
a Momentum és a DK egy-egy kompenzációs helyhez jutna,
a harmadikért pedig megharcolna az MSZP és a BFE,
ez utóbbi csak helyben létező szervezetként már négy ciklus óta delegálja Somlóvári Józsefnét az önkormányzatba.
Ennek a biztonsági játéknak akkor van értelme a két, most felértékelődött ellenzéki párt számára, ha felülről, a parlamenti és egyéb országos munka felől szeretnének továbblépegetni. Korábban több párt is ezt az utat járta, de a dolgot nehezíti, hogy azóta csak egyre szűkül a médiafelület, ahol széles körben megjelenhetnek. És nem mellesleg így elég nehéz bázist építeni a vidéki városokban.
A poszt az országos viszonyokra kitérő, keretes rész alatt folytatódik.
A vezetetlen, arc nélküli pártoktól elfordulnak a választók
Kitekintve a nagypolitikába az EP-választások nagy vesztesei azok a parlamenti pártok lettek, amelyek a tavalyi voksolás után más úton, de ugyanoda jutottak: a tartós vagy éppen friss vezetési válságba.
Az MSZP élén gyakorlatilag Gyurcsány Ferenc lelépése óta vergődik egy-egy, konszenzusosnak mondott vezető, miközben a párt korábban fajsúlyos királycsinálói a személyi felelősség közelébe sem mennek. A bukdácsolás igazából csak azért nem vezetett további pártszakadáshoz, mert ahhoz legalább két, markánsan különböző iránynak kellene lennie, de valójában egy sincsen. A párt malterja jelenleg a különböző szintű vezetőket összekovácsoló érzés, az egzisztenciális félelem, hogy egyszer majd valami másból kell megélniük, mint a honi politika. Mostanra végképp eldőlt, hogy sok egykori szavazójuk szerint Gyurcsány Ferenc jobb szocialista pártot csinál, mint az MSZP.
A Jobbik egy éve sokkal többet várt magától, de alig sikerült választókat átcsábítania a Soros-migráns kampánnyal a párt rovására terjeszkedő FIDESZ-től. A kudarc nyomán Vona Gábor levonta a konzekvenciákat, a helyébe lépő vezetés azonban már nem tudta egyben tartani a Jobbik centrum felé húzó, illetve megmaradt szélsőjobbos rétegeit. Az utóbbiakból alakuló Mi Hazánk Mozgalom most akkora eredményt sem tudott felmutatni, mint a látványosan magába zuhanó anyapárt, amelytől valószínűleg a Momentum felé távoztak a néppártosodással begyűjtött szavazók.
Az LMP pedig azzal húzta le magát a vécén, hogy a számukra sikeres eredményt követően rövid úton kinyírta azt a két vezetőjét, akik aktív médiajelenlétükkel a hátukon vitték be a pártot a parlamentbe. Az LMP csődjével egyébként az a fajta elvi jellegű politizálás is megy a kukába, amely nagyívű koncepciók mentén szerveződik (az LMP-nél ez volt az egyenlő távolságtartás a többi párttól), majd megpróbálja ehhez alakítani a világot – akár a saját vezetőinek kicsinálása árán is.
A Momentum mostani, váratlan sikere nagyban annak köszönhető, hogy az LMP nem lábon, hanem tökön lőtte magát, és talán éppen annak a pragmatizmusnak, hogy a Schiffer-féle egyenlő távolság doktrínája helyett az egyenlő közelséget, az ellenzéki térfél felé nyitottságot hangsúlyozza. Ez kétségkívül meg fogja könnyíteni az együttműködést azzal a DK-val, amely a FIDESZ hatalmának kormányfőként megágyazó Gyurcsány Ferenc karizmájára épül, és Dobrev Klára EP-be juttatása után nyugodtan átnevezhetné magát Magyar Nepotista Párttá.
A május 26-i eredmények azt mutatják, hogy a hazai pártstruktúra egyszerűsödik, a szavazók ízlésük szerint három tömb közül választhatnak: Orbán pártja, Gyurcsány pártja és (ha egyiket sem szeretnék) a Momentum között. E berendezkedés megszilárdításához az utóbbinak még ki kell termelnie azokat a vezetőket, akik személyiségükkel is alternatívát tudnak nyújtani a magyar politika két nagyágyúja mellett.
Az önkormányzati választások ellenzéki menedzselésének másik, macerásabb verziója, hogy a körzetekben összebeszélnek, és a nyilvántartásba vételük után visszaléptetik a jelöltjeiket egymás javára, így egyszerre adnak esélyt az egyéni győzelmekre, és biztosítják a kompenzációs listás szavazatokat.
A választókerületi papírformák felborításához persze szükség lenne arra is, hogy a hozzám hasonló, független futóbolondok ne jelöltessék magukat, és ne vigyék el a voksok egy részét, hanem
minél inkább párharc alakuljon ki
a kormánypárti és ellenzéki aspiránsok között.
E stratégia sikerével, a kompenzációs listán felül elnyert egyéni helyekkel sem túl valószínű, hogy Budakeszin megszűnne a kormánypárti többség, viszont az ellenzéki pártok a város működésében nagyobb befolyásra tennének szert, sőt, esetenként jobb alkupozícióba kerülnének, és helyben is nagyobb nyilvánossághoz juthatnának.
Az EP-választások sok párt számára tragikus eredménye paradox módon éppen az ilyenfajta együttműködés esélyét növeli, hiszen kevesebb szereplőnek kell megállapodnia a kooperáció részleteiről.
Először persze azt lenne érdemes tisztázni, hogy egyáltalán mi keresnivalója van egy ellenzéki pártnak a NER helyi alrendszerében, és csak ezután jöhetnek a taktikai kérdések – amikről így együtt, majd legközelebb lesz szó.
