Egy katolikus vagy nemzetiségi iskolának jóval nagyobb a vonzáskörzete, mint Budakeszi. Azaz új férőhelyeket kell létrehozniuk, mert a környékről bejáró tanulók számát is növelni fogják.
Újabb szakaszához érkezett a versenyfutás az általános iskolások feléért. Miután mindkét aspiráló megtartotta a maga fórumát, november végén az önkormányzat is határozatba öntötte a saját álláspontját.
A döntésből kiviláglik, hogy a városvezetők eggyel hátrébb léptek, és feladták az eddigi, aktív kezdeményező szerepüket. Ez számukra kétségtelenül testhez állóbb feladat, hiszen a jelenlegi oktatási struktúrában az önkormányzathoz szigorúan, jogszabályi alapon csak a vagyoni háttér tartozik.
Ennek szellemében – és a maguk körmönfont módján – fogalmazták meg az elvárásaikat a német önkormányzat, illetve az egyházmegye felé: az oktatási minőség javítását és a férőhelyek bővítését.
E két téma középpontba állításával a városvezetés a komplex problémakör elevenébe talált. A magasztos célok meghallgatása után gyakorlatilag azt kérték a jelentkezőktől, hogy konkrétan mondják meg,
mitől lesz jobb az általuk fenntartott iskola a mostaninál,
és mekkora beruházást vállalnak a Knáb János utcai telken.
Az első kérdés megválaszolásában az egyház tetemes előnnyel indul, hiszen csak rá kell mutatniuk a Prohászkára, hogy íme, mi így tudunk tanítani. Az ugyan még bizonyításra vár, hogy átlagos, nem kiválogatott tanulókkal milyen eredményeket érnének el, de a máshol már működő általános iskoláik példáin keresztül biztosan fel tudják mutatni a katolikus és állami fenntartás közötti különbségeket.
A német önkormányzat azért van nehezebb helyzetben az oktatási felvetéseknél, mert noha a SZIÁ-ban szinte a kezdetektől van kisebbségi nyelvtanítás, és tíz éve indultak az első nemzetiségi osztályok, mégsem állt össze olyan önálló pedagógiai program és gárda, amelynek a saját módszereire és eredményeire hivatkozni lehet.
A német képviselők számára sajnos az sem jelent előnyt, hogy
nemzetiségi fenntartású intézményből
jóval kevesebb van, mint egyháziból,
és nem is áll mögöttük olyan hierarchikus szervezet, amely szavatolná az egységes pedagógiát. Így sokkal kevésbé lehet a homogén, színvonalas oktatás bizonyítékaként tekinteni valamelyik távolabbi német iskolára.
Ebben a kérdéskörben egyébként, valljuk meg, az önkormányzat nem igazán kompetens, és nem is tudná behajtani a szakmai jellegű ígéreteket. A határozatával inkább azt demonstrálta, hogy a későbbi döntéseinél is rajta tartja a szemét az oktatás minőségét befolyásoló tényezőkön.
A másik ügyben viszont nagyon is illetékes. Az új iskola átadását követően ugyanis a régi telephelyen
le kell bontani a Forfa-szárnyat, rendezni a helyét,
és új konyhát, ebédlőt, illetve öltözőket kell kialakítani.
A másfél milliárdos kormányzati támogatásnak feltétele volt, hogy az átköltözés után a Forfa eltűnjön a föld színéről, de arról nem nagyon esett szó, hogy az egyes helyiségek „visszapótlása” (ami a megmaradó főépület és tornaterem használatához elengedhetetlen), kinek a dolga.
Azt meg egyáltalán nem tisztázták, hogy kinek kellene állnia a cechet. Az önkormányzat már beletett az egész új iskola projektbe 500 millió forintot (a 40%‑át hitelből), és a városházán feltehetően abban reménykednek, hogy az újabb 100 milliót majd belerakja az állami fenntartó, aki a működésért felel.
Ez a remény azonban szertefoszlik, ha a Klebelsberg Központ leadja a Knáb János utcai épületet. Szerencsére ez nem mehet a település hozzájárulása nélkül, hiszen
a leendő fenntartónak ugyanúgy valamilyen
vagyonkezelési vagy -használati szerződést kell kötnie
az ingatlant tulajdonló önkormányzattal, mint annak idején a tankerületi központnak is kellett. Ez alapozza meg a városvezetők pozícióját a régi SZIA átadásáról folyó tárgyalásokon, ezért kérhetik a jelentkezőktől a bontandó helyiségek pótlását, és ezért várják a további fejlesztésekre vonatkozó vállalásokat.
Ez utóbbira éppen a Forfa-házak bontása teremti meg a lehetőséget, mert felszabadul egy terület, ahová ésszerűen, két szinten elhelyezve egy új, 8 tantermes szárnyat lehet építeni úgy, hogy a gyerekeknek még udvaruk is marad.
Az önkormányzat pedig nem szeretné sem parlagon, sem bizonytalan időre függőben hagyni ezt a bővítési potenciált, két okból sem. Az egyik, hogy most tud erről a legjobb feltételekkel megállapodni az érdekeltekkel. Később, amikor már hatályban van egy vagyonkezelési szerződés, és megújult alapokon javában zajlik az oktatás, nullához konvergál ennek az esélye.
A másik, legalább ilyen nyomós ok, hogy Budakeszin
krónikus iskolai férőhelyhiány van, és egyre súlyosbodik.
Ez a deficit a legnagyobb jóindulattal számolva már két éve is meghaladta a 200-at, és azóta is bőszen zajlik Makkosmária, valamint a sportpálya két oldalán lévő Darányi- és Barackos-tömbök beépülése, évente tovább növelve a gyerekek számát.
Egy új, nemzetiségi vagy katolikus fenntartású iskola azonban még ennél is nagyobb mértékű igényt produkálna, egyszerűen azért mert egy ilyen, különleges intézmény vonzáskörzete túlnyúlik a település határain.
És ez nem csak rájuk igaz: a Zsámbéki-medencében olyan nagy igény van a színvonalas oktatásra, hogy akik bármilyen speciális vagy egyszerűen csak jó iskolát, tagozatot csinálnak Budakeszin, nagyon hamar arra ébrednek, hogy a tanulóik fele él valóban a városban, a másik felük csak lakcímkártya szerint helyi lakos.
Ha innen nézzük, önmagában csak az új fenntartó megjelenése
százas nagyságrendben igényli új férőhelyek létrehozását,
amelyre az önkormányzatnak nincsen semmilyen forrása.
A városi képviselők részéről abszolút jogos felvetés, hogy a Knáb János utcai épület átvétele települési szinten végül ne eredményezzen rosszabb állapotokat, mint annak előtte volt.
Ehhez pedig az kell, hogy aki meg szeretné kapni a mai árakon számolva milliárdos épületet használatba, tegye hozzá saját pénzből azt a 8 tantermet, amely a máshonnan bejáró diákok számának megugrása miatt feltétlenül szükséges lesz.
