Élményszolgáltatók sokasága ostromolja évek óta az önkormányzatot, de a beruházási szándékaikból aztán sosem lett semmi. Pedig nem véletlenül választanák a települést valamelyik szomszédja helyett. Ha valami értékeset tudnak nyújtani az itt élőknek, ne kergessük már el őket!
Március utolsó hetében kisebb közéleti vitát kavart a Fő téri parkba tervezett pavilon ügye. Kell‑e egyáltalán egy új kávézó (söröző, borozó) a településre, és ha igen, mekkora lehet? Szabad‑e a zöldterületbe tenni vagy inkább az új városközpontban lenne‑e a helye? Esetleg a volt tüdőgondozó épületébe való? Ezekben a kérdésekben
nemcsak a hozzászóló polgárok megosztottak,
hanem a döntésre hivatott képviselők is,
akik testületileg egyelőre odáig jutottak, hogy pályázatot írtak ki a park 150 m²‑ének bérbevételére.
Bár kevés a hasonló, nyilvánosságra is kerülő kezdeményezés, de valójában ez is csak az egyik a sorban. A többségüknél is szinte rendszerszerűen felmerülnek ugyanazok a kételyek: a lakosok, a kommentelők általában személyes preferenciák szerint ítélik meg a dolgokat, a döntéshozók pedig próbálnak egyensúlyozni a hagyományos falusi és modern városi értékek, illetve a zöldterületek védelme és a fejlesztések között.
Minden polémia ellenére azonban egyvalami az összes sztoriban biztos: ez pedig maga az IGÉNY. Mert azt azért lássuk be, egy 15 ezres kisvárosban és közel ugyanekkora vonzáskörzetében
a különféle egyéni attitűdök többezres
fogyasztói rétegekké állnak össze,
amelyek akár homlokegyenest ellenkezőleg viszonyulhatnak egy-egy újdonsült vállalkozáshoz. Amelyeknek az életképességén nem sokat változtat az a tény, hogy a saját vevőin, ügyfelein kívül egy másik többezres csoport a közelükbe sem menne.
Márpedig azok a vállalkozók, akik Budakeszin lakossági szolgáltatásba fektetnék a pénzüket és munkájukat, látnak bizonyos fogyasztói igényeket, amikre az üzleti terveiket alapozzák. Bíznak abban, hogy ezeket az igényeket kielégítve profithoz juthatnak, és ezért nem a bankba teszik a pénzüket, és nem alkalmazottnak állnak, hanem mindkettőnél nagyobb kockázatot vállalnak. És minthogy a saját bőrüket viszik vásárra,
a vállalkozók bárki másnál érzékenyebbek arra,
hogy milyen szolgáltatásokra lenne kereslet.
Néha mellélőnek, de ilyenkor ők buknak rajta, nem a fogyasztóik és nem a városi közösség. Éppen ezért gondosan megválogatják az üzlettársaikat, és legtöbb esetben csak akkor térnek be a városházára, ha valamilyen bejelentési vagy engedélyeztetési kötelezettségük van.
Bő két évtizedes tapasztalatból is mondom, hogy a vállalkozók – ha módjuk van rá – messze elkerülik az önkormányzatokat és minden más, államháztartásba tartozó szervezetet. Elkerülik, mert azok számukra kifejezetten hátráltató partnerek: lassúak és nem üzleti mozgatórugók alapján működnek (illetve a képviselőik néha nagyon is, de ez többször hátrány, mint előny). Szóval általában úgy áll a dolog, hogy az üzleti projektek indításának igényével
csak nagyon nyomós okkal fordulnak az önkormányzathoz.
Budakeszin jellemzően két szolgáltatási körben keresik meg rendszeresen a városvezetést, a nyomós okot mindkettőben a település tulajdonában álló ingatlanok jelentik.
A vendéglátás területéről azért érdeklődnek annyian, mert egy sűrűn lakott kertvárosban már alig akad hely, ahol a napi konfliktusok nélkül lehetséges lenne kerthelyiséges éttermet, kocsmát vagy bármi mást működtetni. Az a kevés, szóba jöhető terület pedig mind az önkormányzat kezében van.
A szabadidős és sport szféra meg akkora területeket igényel, hogy ekkora telkek egyben már csak köztulajdonban léteznek. Az állami ingatlanok mezőgazdasági művelés alatt állnak, és csak jelentős időveszteséggel és költséggel tehetők alkalmassá a tervezett szolgáltatásokra. Maradnak tehát az önkormányzat e célra kijelölt vagy kijelölhető területei.
A fokozott érdeklődés ellenére azonban a vállalkozók
évek óta rendre lepattannak a városvezetőkről,
és a friss kezdeményezéseikből nem lesz semmi.
Ennek persze számos oka lehet, hiszen mégiscsak üzleti tárgyalásokról van szó, amelyben mindkét fél igyekszik jól járni. Csak hát elgondolkodtató, hogy a régóta fennálló piaci igényekre hogyan nem tudott felépülni még egyetlen vállalkozás sem, amiben az önkormányzatnak is valamilyen szerepe lett volna.
Pedig a városvezetésnek is lenne több nyomós oka, hogy ezekkel a vállalkozókkal együttműködésére törekedjen. Először is az, hogy ők az igazi indikátorai, merre lehetne fejlődnie a településnek. Míg a képviselők a lakosok vágyaival (orvosi és minden más ellátás, utak, járdák, közvilágítás, stb.) találkoznak, amikre sok közpénzt lehet költeni, addig ezek a vállalkozások a valódi, fizetőképes keresletet mérik fel, amiből nyereségük lehet. Ezért ruháznának be, és
ezért költenének marketingre, egyben Budakeszi brandjére is.
Ez utóbbi az önkormányzat másik nyomós oka, ráadásul az üzleti partnereik egy létező piaci folyamatra építenének, és nem hagyományok töredékeire vagy kedvenc ábrándokra. De legfőképpen pénzt raknának bele önérdekből, kialakítanának egy imázst, és nem a városvezetésnek kellene kitalálnia, hogy milyen képet fessenek Budakesziről, amit aztán forrás híján nem tudnának megvalósítani.
Ennyi kölcsönös előny mellett valahogy dűlőre juthatnának mind az üzleti kérdésekben, mind a közérdek védelmében. Legyen az teremfoci- vagy kézilabdacsarnok, kerékpáros vagy teniszpálya, vízisport- vagy wellness-centrum, étterem vagy kávézó.
Most, a legutóbbi esetben, a képviselők majd eldöntik, hogy lesz‑e pavilon a Fő téri parkban vagy sem. Csak arra kellene figyeljenek, hogy ha becsuknak egy ajtót a jelentkezők orra előtt, akkor ne mulasszanak el kitárni egy másikat, mert különben ugyanarra jutunk, mint eddig bármikor:
máshol nyitják meg kapuikat azok a szolgáltatók,
amelyek eredetileg Budakeszin szerettek volna működni.
