Ömlik az uniós pénz, beruháznak az önkormányzatok. De az új épületek használatához az EU már nem ad támogatást. Kellenek a saját bevételek, amikből hol több van, hol kevesebb. Főleg az iparűzési adóból.
Mit szeretnénk városlakóként? Nem keveset: sima utat és járdát, virágos parkot, zsibongó játszóteret, bölcsődét, óvodát, iskolát, tágas közösségi házat, könyvtárat, zeneiskolát, sportpályát, sportcsarnokot, uszodát használni. Tehát nemcsak megépíttetni, hanem folyton-folyvást igénybe venni, észrevétlenül vagy örömmel.
Még felsorolni is sok, nemhogy fenntartani. És ahogy épülnek vagy bővülnek az intézmények, úgy kerül mindez egyre többe. Mert olyan még nem volt, hogy egy új épületet olcsóbb lenne működtetni, mint a régit. Hiába energiatakarékosabb, mivel 30-50 évre előre készül (nagyon helyesen), annyival nagyobb, meg annyival több ember kell hozzá.
Az új beruházások után általában többet kell
évente rájuk szánni, mint annak előtte.
Kivéve az utakat és járdákat, ezeknek a felújításához később nem társul magasabb üzemköltség. Úgyis mondhatnánk, hogy utakon kívül csak az építsen uniós forrásból bármit, aki fenn is tudja tartani. Ehhez kell az a sok pénz, amit az önkormányzati büdzsékben működési bevételnek hívnak.
Budakeszin ebből sosem álltunk túl jól, 2013-ban a járás 12 települése közül hétben magasabb volt az egy lakosra jutó bevétel, mint nálunk. De 2015-re még két helyet csúsztunk lejjebb, pontosabban a többiek húztak el mellettünk:
A fenti diagramból kiolvasható különbségek a hétköznapokban még látványosabbak, ha a közszolgáltatások színvonalát nézzük. Ahol van bevétel, ott több, tágas és felszerelt intézményt használhatnak a polgárok, ahol nincs, ott még egy orvosi rendelő tisztasági festésére is úgy kell összekuporgatni a pénzt.
2013-ban azt láttuk, hogy az egy lakosra jutó bevételekben az autópálya közelsége a döntő. Az elmúlt két év alatt azonban kiderült, hogy ez egyre kevésbé igaz. Az a település, amelyik
megfelelő adópolitikával és marketinggel
ki tudja használni az adottságait,
pár év alatt nagyot léphet előre: lásd fent a Telki-Budajenő-Perbál-Nagykovácsi négyest.
Vajon hol maradtunk le mi, Budakeszin? Ha rápillantunk a 2015. évre tervezett bevételekre, akkor azt látjuk, hogy négy felől jönnek az önkormányzati pénzek.
A bevételek 35%-át adják a támogatások, amiket lélekszám és közfunkciók alapján folyósítanak. Ennek az emelésére nincs lehetőség: annyian vagyunk, amennyien, és annyi jut, amennyit az országgyűlés megszavaz. A támogatások elvileg az alapszolgáltatásokra vannak, gyakorlatilag viszont azokra sem elegendőek. Az a többlet, ami a minimális működéshez kell, a másik három helyről származik: a közvetlen befizetéseinkből, illetve a vagyoni és forgalmi típusú adókból.
A bevételek 15%-át mi fizetjük meg, mint használók, a gyermekünk ebédjéért, a zeneiskoláért, a könyvtári tagságért vagy éppen a tornaterem esti használatáért. Az ilyen díjak emelése érthető okokból nem túl népszerű, de egy járható út, ha összességében többet és jobbat kapunk a pénzünkért.
És ugyebár az adók, amik az önkormányzati bevételek felét jelentik. Ezekből a telek-, építmény- és gépjárműadó szokott a legjobban fájni, mert olyasmi után fizetjük, amit egyszer megvettünk, most már a miénk, lakunk benne, használjuk. Ezeket is lehet persze emelni, de ettől minden önkormányzat ódzkodik, hiszen közvetlenül a választóikat sújtanák.
Nem véletlen, hogy az adóbevételek többségét Budakeszin is a gazdasági szférától szedik be. A vállalkozások nemcsak a városi bevételek 27%-ára rúgó iparűzési adót, hanem a vagyoni adók egy részét is fizetik, hiszen nekik is van ingatlanjuk, autójuk. Úgy általában elmondható, hogy a gazdasági szereplők adóját a lehetséges maximum közelében tartják, azaz nagyobb adóbevételt csak úgy lehet elérni, ha
a vállalkozások növekednek vagy többen lesznek.
A feladat nem új keletű, ezt csinálja az egész budai agglomeráció több mint két évtizede: sok és/vagy nagy vállalkozást kell becsalni a településre. Az eredmények azonban elég nagy szórást mutatnak:
Nem is az a meglepő, hogy az M0-M1-M7 háromszögben micsoda pénzmennyiség keletkezik, hanem hogy közel azonos adottságú települések bevételei között milyen óriási különbségek vannak.
Ott van például az összeépült Pilisszentiván és Solymár, ahol az előbbiben 2,5-szer több iparűzési adó jut egy lakosra. Aztán elmélázhatunk a hozzánk hasonló vagy rosszabb közlekedési adottságokkal rendelkező települések értékein:
Budajenőn, Pátyon, Diósdon és Perbálon
jelentősen nagyobb egy főre eső iparadó-bevételt
realizálnak, mint Budakeszin.
Hogy mekkora a differencia, azt jól érzékelteti, hogy ha az iparűzési adóbevételek egy lakosra jutó összegét fel tudnánk tornázni a szomszédos Páty szintjére, az évente több mint 200 millió forint többletbevételt jelentene a városnak.
Így már rögtön érthetőbb, hogy miért nem tudjuk azon a színvonalon működtetni a közszolgáltatásokat, mint a szomszédaink többsége. Mert nálunk viszonylag sok lakosra nem folyik be annyi adó a gazdasági szférából, amennyi nívós közellátáshoz kellene. 2015-re eléggé úgy fest, hogy
megkaptuk a főváros közelségéből
fakadó hátrányokat annak előnyei nélkül.
És hogy mi várható? Nemsokára épül egy új iskola, meg régóta készülünk egy rendesen használható közösségi házra. Ezek nagyon ránk férnek, de biztos kell majd rájuk költeni azután is, hogy megépülnek. Ugyanakkor folytatódik a lassú lakosság-növekedés, ami óhatatlanul tovább terheli a teljes ellátórendszert.
Lehet persze még többet és még jobban spórolni, de valljuk meg őszintén, már most sem vagyunk azon a szinten, mint a szomszédos települések. Örülünk minden járdának és minden virágnak, de amikor átautózunk Telkibe és bemegyünk az iskolába, nem ugyanazt látjuk, mint Budakeszin.
Nincsenek csodák: folyamatos bevételek nélkül nem lehet egy várost rendesen működtetni. A szomszédaink már észbe kaptak, és ha minden így megy tovább, mint eddig, akkor
pár év múlva Budakeszi, a járásközpont lesz
a járás legszegényebb települése.
