Itt a beiratkozás ideje. Próbálunk a legjobban dönteni: hat-, hét- vagy nyolcévesen vigyük-e, melyik iskolába, melyik tanítóhoz? Megannyi egyéni probléma, de mind egy tőről fakadnak. Milyen iskolarendszer az, amihez ennyire „érettnek” kell lenni?
Immár a negyedik gyerekünkkel pörgünk az iskolai beíratás körül, szóval van némi tapasztalatunk. Nem mindig pont ugyanazok a kérdések merülnek fel, de mindig ugyanabban a körben: intellektus, lelki-érzelmi érettség, mozgás, et cetera. Ezeket nézik az óvodában, és ezeket vizsgálják a nevelési tanácsadóban, aprólékos és letisztult kritériumok alapján. De nem gyanús, hogy
a többség későbbi életében soha, sehol
nem lesz ilyen kiterjedt alkalmassági vizsgálat?
Például arról sem, hogy jó lesz-e orvosnak, tanárnak vagy bármilyen főnöknek.
Most, a sokadik menetben már tudjuk: a kérdés igazából az, hogy a gyermek el bírja-e viselni az iskolát. Mert visszatekintve a saját és a gyerekeink eddigi életére, az óvoda és az iskola között van a legnagyobb törés a fiatalok életében. Nem az elemi meg a gimnázium, nem az iskola meg az egyetem, és nem az alma mater meg a nagybetűs Élet között.
A születéstől a felnőtté válásig tartó érési folyamat többé-kevésbé egyenletesen zajlik, de a legnagyobb szakadék pont az óvoda és az iskola között van. Ezt az árkot kell megugrani a nagycsoportos gyerekeknek, és a körültekintő vizsgálat arról szól, hogy képesek lesznek-e a nagy ugrásra.
Innen nézve miről is döntünk a gyermek hat-nyolc éves korában? Hogy
érzelmileg elég érett-e ahhoz, hogy orrba vágja a rendszer?
Mert a szakadékról nem az egyes óvodák és iskolák tehetnek, hanem az egész oktatási-nevelési rendszer. A kisebb szakadék érdekében szerencsére nem kezdtek el az óvodákból kisiskolákat faragni, ezzel pont ellentétes az általános szakmai nézet.
Az iskolákban pedig a tanítók segítenek: az első években nagyrészt arról szól a munkájuk, hogy átsegítsék a gyerekeket az iskolakezdés nehézségein. Sok mozgással, sok játékkal, fokozatos terheléssel. Ebben viszont akkor tudnak igazán sikeresek lenni, ha szembe mernek menni a saját iskolarendszerükkel.
Merthogy a rendszer nem változik.
Az elmúlt években számtalan szülőtől hallottam már, hogy amikor még nem adná állami iskolába a gyermekét, akkor Waldorfba már igen. Szaporodnak is az alternatív iskolák, amiket ilyenformán a központi oktatási rendszer hív életre – és közben ahol lehet, nehezíti az alapításukat és működésüket.
De az is jelzésértékű, hogy az állami iskolákban is erős túljelentkezés van a rendszer-szelídítő tanítókhoz. És ezek a tünetek egyáltalán nem új keletűek, sőt igazából több évtizedesek. Mindeközben négy éve a nagy oktatási átszervezések korát éljük.
Nem tudom, mi kellene még ahhoz, hogy a taneszközök központi beszerzése, a tankönyvreform és a tanári életpályák modellezésének árnyékában történjen valami közvetlenül a legkisebb gyerekekért is. Szülőként csak azt az igényemet tudom megfogalmazni, hogy
ideje lenne végre gyermekéretté tenni az iskola első éveit.
