Hallottál már a szavazatszerző járdákról? Ahogy közeledik a választás, úgy fokozódik járdaépítő buzgalom. Ilyenkor a pénz nem számít, nem is kérnek az ott lakóktól. Bezzeg a szavazás után! Sőt, ha nagyon nem adnád, kötelezhetnek is rá. 

A választási ciklus vége felé pár hónap alatt több járda épül, mint az előző négy évben összesen. És ez jó! Mármint, hogy épül. Az a négy év, amikor alig készül valami, már kevésbé örömteli. Mert ha éppen nincs kampány, szépen áttolják ránk a feladatot, mintha a mi dolgunk lenne.

Erre szolgál a szó szerint uralkodó önkormányzati szemlélet és nyelvtan: ÖNERŐS járdaépítés, amit az önkormányzat TÁMOGAT, ha a lakosság PÁLYÁZIK. A pályázatban VÁLLALNI kell a költségek egy részét (általában az anyagköltséget). Ha egy utcából a többség ezt megtette, akkor a maradékot KÖTELEZIK a hozzájárulásra. Az „együttműködés” formája: RENDELET.

Így néz ki a világ a hivatalból. A valóság ellenben az, hogy

a járda nem azé, akinek a háza,
telke előtt húzódik, hanem mindenkié.

Közterület, ahogy az út, a szegély vagy az árok is. És bár mi söpörjük el róla a leveleket meg a havat, és mi törjük fel a jeget, nem a mi dolgunk építeni, felújítani. Ez az önkormányzat feladata.

Csak sosem lesz elég pénze rá. A segítségünkre szorul.

Ez így mindjárt másként fest: nem az önkormányzat támogat minket abban, ami a saját dolga lenne, hanem mi támogathatjuk az önkormányzatot. Önkéntes alapon, jól felfogott érdekünkben, hogy kampányon kívül is megújuljanak a járdáink.

És ha már számítanak a pénzünkre, lenne egy-két előfeltételünk.

Először is valamiféle terv, koncepció, hogy ne a pillanatnyi érdekek mentén költsük erre a közpénzt. Nevezhetnénk akár járdaprogramnak is. Nem arra gondolok, amit most a Fő utca kapcsán hallunk néha, mert az csak egy szlogen, ilyet eddig nem fogadott el az önkormányzat.

A járdaprogramban benne lenne például, hogy alapelvként a jelenlegi vagy várható közhasználat alapján újítjuk meg a járdákat. Mert némelyiket sokkal többen használják: közintézményekhez, nagy forgalmú vállalkozásokhoz vagy buszmegállókhoz vezetnek.

Aztán benne lenne, mondjuk, öt évre előre egy sorrend, hogy hol a legfontosabb vagy legégetőbb járdát építeni, és hol kevésbé. Ez alapján lehetne évente megkeresni az érintetteket, hogy segítsenek járdát építeni. És benne lenne az is, hogy mely szakaszokon milyen támogatást kérnek tőlünk, az ott lakóktól vagy vállalkozóktól.

Másodjára az a feltételünk lenne, hogy

évről-évre szerepeljen a költségvetésben,
hogy mennyi pénz jut járdákra.

Csak hogy tudjuk, milyen összeghez adakozunk. Sokkal szívesebben adnánk, ha látnánk, mennyit ad az önkormányzat.

Harmadjára pedig azt kérnénk, hogy csak ott csináljunk járdát, ahol megoldható a csapadékvíz elvezetése a járdaszint mellett és alatt. És itt nem valami félszaláminyi vályúra gondolunk, mert az csak magáról a járdáról képes pár méteren elvezetni a vizet. Rendes árok vagy cső nélkül nagyon hamar tönkremennek a járdáink, amikre pénzt adtunk. Nem is szólva arról, hogy nekünk kell hajnalonta kimenni jeget törni, mert lefagyott az olvadéklé.

Ha a három előfeltételünk teljesülne, sokkal több járda újulhatna meg évente. Tehát nem négyévente, hanem folyamatosan. Merthogy ez lenne a lényeg: haladjon a munka, egyszer talán beérnénk magunkat. És ez nem csak városképen javítana.

A járdáink problémája leginkább közlekedési és szociális kérdés. Mert nemcsak az autók meg a buszok közlekednek, hanem mi is. Ha máshová nem is, de az autóhoz meg a buszhoz, és vissza. A gyaloglás is egy közlekedési mód, még ha hajlamosak is vagyunk elfeledkezni róla.

És emiatt különösen fontos az idősebbeknek, jelent nekik annyit, mint az orvosi ellátás. Mert a lelki egészségükhöz az kell, hogy ne szigetelődjenek el, azaz bármikor kimerészkedhessenek az utcára. Kevés dologgal tudnánk többet segíteni az időseinknek, mint azzal, hogy szabadon közlekedhetnek.

Sem nekik, sem nekünk nem rendeletre meg pályázatra van szükségünk. Szívesen segítenénk, szívesen áldoznánk arra, hogy haladjunk, de nem kuncsorogni vagy lobbizni szeretnénk. Ha a közhatalmat valamilyen tervszerű aktivitásra és egyenrangú bánásmódra cserélnék, akkor sokkal többet tehetnénk – együtt.