Mindenki tudja, hogy Budakeszin rengeteg gyermek él, és évről-évre egyre többen vannak. Meg hogy számtalan kiművelt fő talált nálunk otthonra. Jól tudjuk?
Nem. A környékbeli települések között itt a legalacsonyabb a gyerekek aránya.
A 2011-es népszámlálás adatai alapján csak a szomszédos budai kerületeket előzzük meg, ahol a 18%-os országos átlagnál is kevesebb fiatal él. Ilyen értelemben tehát átlagon felüliek vagyunk, de közel sem kiemelkedőek. Miért érezzük mégis így?
Becsaphat minket például, hogy ez egy pillanatfelvétel, ami mögött egy meredeken emelkedő tendencia állhat. De sajnos nem, ha a diagram értékeit összevetjük a tíz évvel korábbi cenzus eredményeivel, akkor kiderül, hogy mindössze két településen volt szignifikáns változás. Telkiben és Biatorbágyon 3%-ot meghaladóan nőtt gyerekek aránya, nálunk csak 0,2%-kal.
Ami valójában megtéveszt, az a viszonyítási alap. Egyrészt Budakeszire jellemzően a fővárosból költöztek ki, ott pedig jóval kevesebb a gyerek, mint az fentebb látható. Másrészt ha csurig tele van az iskola, akkor úgy érezzük, sok a nebuló, és nem úgy, hogy kevés a hely. A szülők és nagyszülők nem férőhelyekben gondolkodnak, hanem gyermekekben és unokákban.
Márpedig ez az anomália Budakeszin több évtizedes. Hiába épült az elmúlt években számtalan óvodai szoba, mindjárt nyit az új bölcsőde, még mindig csak rohanunk az események után. Ehhez a helyzethez már hozzászoktunk: annyi a férőhely, amennyi, ha nem jut mindenkinek, akkor nyilván sok a gyerek.
Pedig idősből sokkal több van, mint a szomszédainknál.
Sőt, még az országos átlagnál is. Ez nem tűnik fel, mert a II. és XII. kerületben még nagyobb az arányuk, és szerencsére nincs olyan ellátás sem, ami annyira égetően hiányozna, mint a gyerekeknél. A nyugdíj központilag jön, a teljes körű orvosi ellátás közel van és messze a legmagasabb színvonalú az országban. De ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan gondjuk, amin nekünk kellene segítenünk.
Az idősek elmagányosodása ellen ugyanis helyben kell cselekedni. Ebben múlhatatlan érdemei vannak a nyugdíjas közösségek szervezőinek, de minden számít, ami megteremti a mobilitás és a kapcsolatok lehetőségét. Kellenek a sima járdák, a parkolóhelyek, a figyelmes, közelebbi és távolabbi szomszédok. És főleg kellenek azok az elfoglaltságok, ahol fontosnak érezhetik magukat, és ahol be tudjuk őket vonni az életünkbe.
Ahogy nagy szükségünk lenne mások bekapcsolódására is. Azokra a legendásan okos emberekre, akiket előszeretettel emlegetünk, ha Budakeszi polgárairól beszélünk. Csak valahogy konkrétan, egyenként nem találjuk őket. Lehet, hogy azért, mert a lakosságnak abba a felébe-kétharmadába tartoznak, akik kora reggel elmennek, késő este hazatérnek, és közben esetleg hazaugranak átöltözni.
De lehet, hogy azért is, mert arányaiban igazából
kevesebb itt a diplomás, mint a környező települések zömében.
Persze még mindig több, mint Budapest egészében (34%) vagy az országban (19%), ahonnan a régiónk igen erőteljesen kiemelkedik. Ezen belül azonban egyáltalán nem vagyunk az élvonalban, a II. és XII. kerület extrém magas értékeit meg sem közelítjük.
Ettől például még lehet a művészek vagy építészek aránya kiugró, de legyünk óvatosak: a tanárok, jogászok, orvosok, mérnökök és közgazdászok sokkal ritkábban mutatják be munkájuk gyümölcsét a nagyközönségnek. Róluk azt sem tudjuk, hogy hol dolgoznak, a közigazgatásban vagy a versenyszférában, önállóak-e vagy alkalmazottak.
Valójában nem ismerjük Budakeszit. Olyan képünk van róla, ami a tények alapján inkább Telkire illik. De ez nem baj. Mert igaz ugyan, hogy nem ilyenek vagyunk, de legalább már tudjuk, milyenek szeretnénk lenni.
