Nyolc hét múlva választunk. Jönnek majd a jelöltek a hangzatos ígéreteikkel, de igazából nekünk kell tudnunk, hogy mire lenne szükségünk, és mire nem.
Ránk férne például, hogy a képviselőink ne csak a választást megelőző évben vegyenek észre bennünket. Ez persze nem mindegyikükre igaz, de a többségükre sajnos igen. Nálunk a városvezetés hagyományosan ugyanabban a műsorrendben foglalkozik a polgárokkal:
három év adásszünet, egy év vetítés.
Nem az hiányzik, hogy nap mint nap halljunk felőlük, de a megválasztásuk után teljesen elvesztjük velük a kapcsolatot. Ők bezárkóznak a városházára, mi pedig idekint továbbra is küzdünk azokkal a mindennapi problémákkal, amik miatt beküldtük őket. A szétporladt járdákkal, a reggeli dugóval vagy a lerobbant iskolánkkal.
Aztán jöttünk-mentünkben találkozunk egy-két újdonsággal a városban, amelyek minden, számunkra is látható előzmény nélkül pottyannak le az égből: nem kérte senki, nem ígérte senki, nem is tudjuk honnan, kitől jött, egyszer csak megjelennek, és kész. Kellemes apróságok, csak nem értjük: most miért pont ezt vagy azt csinálták meg? Hát igen, ilyen könnyű meglepetést szerezni, ha idővel hozzászoktunk, hogy ne várjunk már semmit.
Majd elérkezünk az utolsó évhez, amikor hirtelen megbecsült nézőkké avanzsálunk. Arról szó sincs, hogy személyünkben résztvevőkké is válhatnánk, hacsaknem a szavazás napján. Ebben a vetítős időszakban felfedezik a civil szervezeteket, mindenféle fórumok és tanácsok jönnek létre, újjászületnek a nagyívű koncepciók, hogy mindezek a választások után újabb évekre eltűnjenek a süllyesztőben.
Ilyenkor átadnak bármit, függetlenül attól, hogy tettek-e érte valamit vagy csak éppen arra jártak. De tényleg bármit: Fő utcai aszfaltozást, korszerű tüdőgondozót vagy új buszokat, mintha ők harcolták volna ki.
Pedig van, amit tényleg ők brusztolnak ki. Ráadásul Budakeszin ennek is komoly hagyománya van. Mármint hogy
a választások előtt jó pár képviselő utcája megújul,
akár aszfalttal, akár közvilágítással.
Félreértés ne essék, a beruházásokra nyilván szükség van, csak nem biztos, hogy mind ilyen fontos vagy sürgős. Ezek jelentős egyéni teljesítmények, de a többiről és a többiekéről alig tudunk valamit. Nem tudjuk, hogy miféle ügyeken vitatkoznak, melyik döntésnél milyen lehetőségek merülnek fel, mire jut pénz és mire nem, ki miért harcol vagy miért mond le. Semmi párbeszéd, semmi kritika, semmi, amiből látnánk, hogy itt kérem, értünk dolgoznak.
Mert nem az a legnagyobb baj, hogy ciklusról ciklusra ugyanazt a műsort kapjuk. Az igazi gond, hogy az önkormányzati munka is pontosan így zajlik. A lehangoló összképen belül persze itt is nagy különbségeket találhatunk. Totális alibizést, az őrült tempójú, meddő szobabiciklizést és valódi eredményeket egyaránt felfedezhetnénk, ha egy kicsit is belelátnánk.
Ehhez pedig csak annyi kellene, hogy mielőtt lelépnek vagy újraindulnak, számot adnának az eltelt négy évükről. Így a kampányban nemcsak az derülne ki, hogy a politikus is magánember, hanem például ez lehetne a belépő szint az újraválasztásért. (Amíg nem kerülnének elő a négyéves beszámolók, érdemes megnézni, hogy mit tettek a városatyáink és városanyáink a fizetésükért 2013-ban – két hallgatag közemberünk kivételével.)
Felemelő lenne egyszer olyan tényszerű számadást olvasni, hogy egy választott képviselő a négy év alatt ilyen meg ilyen erőfeszítéseket tett, és lám, a munkája pár évvel később ilyen meg ilyen eredményre vezetett.
Merthogy ennek az egész hóbelebancnak mégiscsak a képviselői vagy polgármesteri teljesítményről kellene szólnia.
Nem arról, hogy ki melyik pártot vagy világnézetet képviseli, vagy ki hoz ide több pénzt valahonnan. Utólag mindig kiderül, hogy a pénzosztás jóval fentebb, nagyobb érdekek mentén dőlt el – hiába próbálták sejtetni, hogy az itteni pártvezetők közbenjárásával.
Valahol ugyan teljesen érthető, hogy a nagy, központi beruházásokkal takaróznak, hiszen ezeken kívül már hosszú évek óta alig történt valami. Mostanra odáig jutottunk, hogy minden EU-s pénz dacára Budakeszi a legkoszosabbnak tűnő település a budai agglomerációban, a járdáink egy babakocsis kismama vagy egy idősebb ember számára járhatatlanok, és mindannyian szenvedünk az óriási autóforgalomtól. Már a sokadik választási kampány szól majd ezekről a témákról. De minden ciklus alatt csak az derült ki, hogy ezeken a gondokon a pártos kijáróemberek nem segíthetnek. Ahhoz szisztematikusan dolgozni kellene rajtuk.
És ez nem megy úgy, hogy csak a városházán találhatjuk meg őket. Hiába gyarapodik a polgármesteri hivatal, hogy – az egyik kedvenc szófordulatukkal élve – „a polgárok nyugodtan intézhessék ügyes-bajos dolgaikat." Mert mi nem a hivatalban, hanem egy folyvást növekvő kisvárosban éljük az életünket. És olyan képviselők tudnak segíteni rajtunk, akik kimerészkednek a városházáról, hogy velünk és a problémáinkkal törődjenek.
Mert alapjában mindössze arra lenne szükségünk, hogy a mindennapjaink könnyebbek legyenek. Ehhez pedig olyan városvezetők kellenének, akik közülünk valók és minket képviselnek, nem egy eszmét, politikai közösséget vagy az állammal lepaktált nagyvállalatot. Mellesleg lehetnének párttagok, szimpatizánsok vagy függetlenek, teljesen mindegy.
Csak kezdjék el végre megoldani a problémáinkat.
