Itt megtalálsz

Szólunk, ha új poszt jön

Mindenki, aki dolgozik, értünk dolgozik

Doleschall Tamás | 2020.04.16. 08:00

A világjárvány nem csak súlyos betegeket és elhunytakat hoz, hanem munkanélkülieket és gazdasági sokkot is. De nem úgy, mint a 2008-as krízisben, amikor minden a fejünk felett történt. Most mi magunk is többet tehetünk a túlélésért és a kilábalásért. 

Amikor ezeket a sorokat írom, nálunk még nem robbant be a járvány. Talán nem is fog, talán sikerül kilapítanunk a fertőzöttségi görbét. Így a kórházakban kezelni tudnának minden súlyos esetet, és orvos- vagy eszközhiány miatt egyetlen betegnek se lennének rosszabbak a túlélési esélyei.

De minél jobban elnyújtjuk a járvány lefutását, annál nagyobb árat fizetünk érte. Az utazási és kijárási korlátozásokkal komplett ágazatokat nullázunk le vagy tekerünk takaréklángra, aminek hatásai továbbgyűrűznek az egész gazdaságon.

Ne legyenek kétségeink, ezt előbb-utóbb mindannyian meg fogjuk érezni. Manapság olyan visszaesést élünk meg, amilyet egy évtizede, a pénzügyi szféra magába omlása után, csak most sokkal hirtelenebben. A makroközgazdászok elég megosztottak a várható krízis méreteit illetően, de abban a többségük egyetért, hogy

a mostani recesszió más jellegű,
mint a legutóbbi, 2008-as kezdetű volt.

Tizenkét évvel ezelőtt úgy indult a dolog, hogy a pénzpiaci szereplők becsapták magukat és egymást, és ez egyszer csak kibukott. Széles körben forgó pénzügyi kreálmányokról derült ki, hogy nincs mögöttük behajtható fedezet, ez pedig veszteségekhez, majd bizalmi és hitelezési válsághoz vezetett.

Most nem a finanszírozás felől érkezik a baj, hanem azzal vágunk magunk alá, hogy számtalan gazdasági kapcsolatot és interakciót szakítunk meg, amikor minimalizáljuk az emberi érintkezéseket. Ezzel egyrészt a pénz körforgását akasztjuk meg, másrészt értékteremtő és ellátási láncokat szedünk láncszemekre.

2008 után a szabad pénz tűnt el a gazdaságból, most azonban a szereplőket összekapcsoló hálózat egy jelentős része. És mindez fennmarad, amíg kénytelenek vagyunk távolságot tartani, azaz

fizikailag nem tudunk vagy nem úgy tudunk megvásárolni
és igénybe venni a dolgokat, mint korábban.

Ennek megfelelően a kármentés és a helyreállítás is teljesen másként történik: bő egy évtizede globális eszközökkel, „felülről” öntötték a pénzt a gazdaságba, most a pénzesőt lejjebb célozzák, és lokális szintről, „alulról” építenék vissza a kieső hálózati kapcsolatokat.

A különbség érzékelhető a kormányok válaszlépéseiben is, a válságkezelő intézkedések fókuszában ma a vállalkozások életben tartása, illetve a munkahelyek védelme áll. Csak egyelőre nem látszik, hogy meddig kell korlátoznunk a gazdaságot, és meddig lesz szükség az állami segítségnyújtásra.

Minthogy az elsődleges cél továbbra is az, hogy az egészségügynek, illetve az oltóanyag-fejlesztésnek időt és újabb erőforrásokat nyerjünk, a járványhelyzet alatt párhuzamosan

két, most még végeláthatatlan harcot vívunk:
egyet a fertőzés viharos terjedése ellen,
egyet pedig a megszokott életvitelünkért.

Az első küzdelem hőseire kiemelt figyelem irányul, elsősorban nyilván az egészségügyi dolgozókra, akiknek a helytállására számítunk, miközben a legnagyobb fertőzésveszélynek vannak kitéve. De jobban értékeljük az idősellátásban résztvevőket (köztük számos önkéntest) és a felvásárlási pánikban túlterhelt boltosokat is.

Ám sokkal többen vívják a másik harcot. A turizmusból és vendéglátásból élők az elsők között veszítették el a munkájukat, de pár kivételtől eltekintve a többi szférában is kényszerszabadsággal és elbocsátásokkal reagáltak a várható bevételkiesésre.

Nem csak arról van szó, hogy az egyik helyen elmaradó pénz hiányzik a következő helyről, ahol régebben elköltötték, és így tovább, gyártva az újabb álláskeresőket. A korlátozások és a másodlagos hatásaik (pl. a gyerekek házi tanítása és étkeztetése) azoknak is visszaveti a hatékonyságát, akik folytatni tudják az eddigi munkájukat.

A járvány úgy csapott le a világunkra, mint egy globális fegyveres támadás. A frontvonalban szolgálókon kívül

a hátországban dolgozó tömegeknek köszönhető,
hogy többé-kevésbé sínen tudjuk tartani az életünket,
és meg tudjuk őrizni a gyors felépülés lehetőségét.

A helyzetünk abban is hasonlít a háborús túléléshez, hogy átértékelődik, melyik munka fontos és melyik nem annyira. A mesterfodrász ilyenkor bevackolja magát vagy átmenetileg ételkihordást vállal, amíg a harcok dúlnak. Sőt, feltehetően az újjáépítést sem frizuracsodákkal segíti, hanem szerszámélezéssel és mezei borbélykodással.

A történelem persze azt mutatja, hogy az ilyen átértékelődések csak időszakosak, és ahogy visszatér az élet a régi kerékvágásba, úgy megint szükség lesz mesterfodrászokra.

A mi szerencsénk, hogy a járvány nem viszi el a fiatal és munkaképes embereket katonának, nem süllyeszt el hajókat, nem robbant fel vasúti pályákat, nem bombáz le utakat, hidakat és gyárakat. A helyreállításban így

nem munkaerőt és termelőeszközöket kell majd pótolnunk,
hanem „csak” a köztük lévő kapcsolatokat kell újraépítenünk.

Ez nem elhanyagolható különbség sem egy hitelválsághoz (forráshiányhoz), sem egy háborúhoz (eszközhiányhoz) képest. Minél többen tartjuk a normál tempónkat, illetve váltunk gyorsan és rugalmasan másik munkára, annál hamarabb fogjuk visszanyerni a megszokott életünket – vagy annak fenntartható maradványait.

Mert a világ nyilván nem rögtön és nem pont ugyanolyan lesz, mint a járvány előtt volt. Sőt, lehet, hogy éppen ettől lesz jobb, méltányosabb, környezetkímélőbb vagy bármi más. Ez is rajtunk múlik, mint ahogy a kilábalás is.

Ha érdekel a folytatás vagy a többi hasonló poszt,
csak egy kattintás, és nem maradsz le az újdonságokról:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Címkék: pénzügyek járvány DT